Levél, neked, aki itt vagy

Nyolc (vagy kilenc) éve, amikor májusban is hordatták az emberekkel, elvették tőlem a kokárdát. Négy (vagy három) éve a gárda vetette le velem a fehér inget. Ha képes lennék szentimentálisan átérezni (képes vagyok) az ünnepek fontosságát, mondhatnám, hogy fogynak az ünnepeim. Enyéim születésnapja, meg az enyém talán még meglesz. Tablettákkal üldözöm magam (előre) ennek érdekében; a hatban négy vitamin, gondoskodsz, szállítod, Leila.

*

Itt van nálam Szalai István. 1931-ben született, költő volt 1948 júniusa és 1957. július 28. között. Ha nem így történik, ha nem az, ami (nem tudjuk, mi) történt, én ma őt Nagy, Simon és Juhász közé helyezhetném. Szubjektív ez is, persze, te nálam jobban – jobban?, kicsi ez a szó – ismered. '56-57-ben versvitába is bocsátkozott az akkor még nagyokkal, az azután lett nagyokkal.

Fákat metszünk Szalai „bácsival” (jobban tetszene így: Szalai urammal, de akkor átmennék, belebújnék Ambrus Lajos uramba, akit szeretek, de nem szeretném). A legjobb ez: fákat metszek Szalaival.

Metszi és mesél, hallgatom.
Elültetünk a kicsi kertben egy fügefát, ő hozta. („Nehogy ráírd, hogy fügefa, azt pláne ne, hogy adriai, ellopják. Azt ráírhatod, hogy: ficus carica”). Akkurátusan ülteti, én, azzal a gyökérrel nem merném megtenni azt, amit ő. A beiszapolt talajban föl-le húzogatja a rövidre metszett tövet, körbetapodja, még több porhanyós földet hord rá.
Alföldi tanyáról érkezett; nem ide hozzám, oda az akkori fertődi kastélyba,
lakónak. Onnan, ahonnan a kisgyermekek még néhány tíz éve is, hóban, és sárban, ugyanabban a lyukas cipőben (akkor mezítláb is) jártak be nap mint nap a mezőtúri iskolába, mint ötven évvel ezelőtt. Iskolába menni kell, nyolc kilométer oda, nyolc vissza, még a tanároknak is, akik máshonnan jöttek, de jöttek. Ebből ő hová is? Nagybudapestre.

Miután költő nem akart tovább lenni, nem tudott, vagy nem lehetett, több mint ötven éve, ez lett a szakmája, kertészeti egyetem, kertészmérnök.
Fertődön több mint háromszáz almafát metsz, egy meggyest cserélt le almafásra, minden létezőt ő ültetett, a két és fél hold szőlőt is, díjnyertes borai vannak. Ez is költészet a maga helyén. Mondjam neki, vagy ne mondjam: Tatai Sándor-féle ember, csak nem a Balaton-felvidéki dombok között, és mert még itt van, keserűbb.
Zsírt eszünk zsírral, ő nyolcvanévesen.

Metszés közben barangolva a fák között lepkét találunk. István mondja a nevét, pávaszem. Nem írom le, hogy milyen pöttyei hol vannak, lefestettem a fényképezőmmel, itt van. Rögtön kinyílnak, megjelennek, azonnal. Két napja van a tavasznak, mínuszból plusz a hőmérőn, ma reggel hétkor plusz kilenc. Most már biztosan lesz tavasz, mondja a huncut. Azzal a kis nyolcvan évével (hogy ne mondjam, tapasztalatával) csak tudja.
- A téltemető hóvirágod, láttam lent, az almafád alatt, az a legfőbb bizonyíték. Ez a lepke, lehet, hogy öngyilkos akart lenni.
- Holnap megkeressük.

Holnap ma van. Nem keressük meg. Kilenc fok a külső ablakban megint (nem a hőmérő lehet rossz), és mindjárt esik.
Filozofikus kérdésnek szánom (némi hajnali pálinka után): hol bújik a tegnapi lepkénk? Hol rejtőzködik pávaszem? Pávaszem, hol vagy?

Hajnal, reggeli hét óra.

Ágnes (ő a középső) tegnap, két egymást követő, összesen több mint háromórás lovaglás után hazament, a kutyákat, Kátyút és Kócot előtte hazahozta (Kóc őzet üldözött, Kátyú okosan feladta, a kotorék tacskó, meg a pásztor puli, a lovaglásból merítve, átment vadászba). Megjöttek, ettek és ittak; külső kutyaugatására azonnal szöktek: Kóc, mint macska, a kerítésen át, Kátyú alatta kikaparva magát.

Még mindig kilenc fok van a hőmérő szerint az ablakban, kívül. Valaki csal, nyolc óra harminchárom.

Mit szerettem volna elmondani? Hát, hogy a kettős élet nem fojt, éltet, még azt teszi.

Alszol, meg nem is; dolgozol meg nem; iszol, meg nem iszol, de midig; írsz, meg nem írsz, de rendszeresen; szeretsz, meg nem szeretsz, de folyamatosan. Sohasem gyűlölsz. Annak idején kiskorú, ma felnőtt gyermekeim figyelmeztettek rá, ha nem vagyok (szerintük) demokrata. Ha rosszízű megjegyzést teszek (például cigány barátaimra); ha azt mondom, például, hogy nem szeretném, ha cigány lenne a szomszéd, mert hangos. Figyelmeztettek, és ma is, ha bántok; és bántok; persze, bántok.

Na és akkor, mondja (mondta) kórusban mind a három, mosthagydabba!. Hát ezek azok, amiket ők nem élnek meg, csak élik, élnek.

Amikor az (ember) tudatos naplót ír, tervez, én legalábbis. Nem így, nem ezzel akartam befejezni. Szalai bekavart, hálás vagyok érte. És, nem először, belém kavart.

A kettősségről akartam, a kettős, paraszti-városi létről akartam írni. Arról, hogy hogy lehet az, hogy világéletemben városban éltem, Nagyváradon és Budapesten, apám jómódú (asztalos) kisiparoscsaládból, anyám nagyon szegényből jön felém, s egyszer csak elérnek hozzám, majd hozzám érnek. Még őt is kifosztják, földes házban, városban élő anyámékat is ki lehet fosztani, mielőtt megérkeznének, mielőtt ezerkilencszázötvenháromban megérkezek. Nem csak apám kisiparát, ki tudták fosztani anyám cipész apját is, aki lehetett. Minden, ami volt, városi, most meg megyek a paraszt felé. A gondolat legjobb értelmében, falun, és remélem, mégis Budapesten élek. Nem értem! Te érted?

Laci, a felső szomszéd (novellát írtam róla), nyolc óra múlt, hallom, fát hasogat. Tegnap akácfagerendás kerítést épített, kicsi unokájával, Petrával játszott, vizet hordtak Picurnak, a néhány hónapos kutyájuknak. Az elmúlt huszonöt évben nem volt, a bányászból lett paraszt házában soha nem volt kutya.

Van úgy, hogy valaminek kétszer vagy sokszor lesz vége. Mindig kérdés, hogy hogy lesz vége valaminek, mindig kérdés, hogy hányszor. Hát ennek így. Így, hogy vége lett. Költészet. Költészet, Leila, ahogy az a másik, Elyipszilon, mondaná.

Kőrössi P. József