Mintha gitározni tanulnék
(hétfő)

– Apám megöl! – mondta Tamás.
Azt már nem tette hozzá, hogy engem vagy őt, mindenesetre biztosan őt, még akkor is, ha én szedtem szét azt a dobogószerű építményt, ami tulajdonképpen ágyként funkcionált, csak sohasem aludt benne senki, ráadásul hatalmas helyet foglalt, és Tamás apja építette fel. Ha ötszáz csavart nem tekertem ki puszta kézzel, akkor egyet sem. Ez még pénteken történt (mit történt, cselekedtem!), de csak most, hétfőn árultam el neki.
Tamás lakástulajdonos és a munkatársam. Én meg az albérlője és a munkatársa vagyok. Meg a haverja is, bizonyára közel állhatunk egymáshoz, ő kecskeméti piarista volt, én esztergomi ferences.
Megtárgyaltuk, hogy este átjön, lepakoljuk a pincébe a szétszerelt építmény darabjait, ő közben lement vidékre, megnézte, milyen az, amikor újranyitnak egy kispostát, dolgozott. Én leültem a gép elé, szövegekkel bíbelődtem, dolgoztam.
– Anyu sírt – mondta Fifi, miután felhívott.
Azt már csak néhány másodperccel később tette hozzá, hogy ő is sírt. Szóval együtt sírtak, merthogy Fifi költözik. Most mindent összepakolt, amit lehetett. Vitték már el, csak nem ilyen messzire. Nem is mindent pakolt el akkor magával, és onnan vissza is érkezett. Én is jártam már így. A nagymama még azt kérdezte, mikor kapja meg Fifi a jegygyűrűt, az anya meg azt mondta, lásson el engem rendesen.
Ugyanis Fifi hozzám, Piphez költözik. Fifi és Pip mesehősök, a mesében nem szerelmesek, magyar viszonylatban azonban igen, így hát nem csoda az összeköltözésük, hanem rögvalóság, kőbányai blues.
Napközben kiderült, hogy hétfőn, szerdán és pénteken dolgozom. Kedden tehát van időm lemenni a Balatonra és felhozni Fifit.
Tamás végül este nyolc körül érkezett, vetetett velem három doboz sört, mert félt, hogy mire ideér, bezár a kisbolt. A sört megittuk, a harmadik dobozt testvériesen feleztük, nem vittünk arrébb egy csavart sem, igaz, az ujjaim olyanok a kezdődő bőrkeményedéstől, mintha gitározni tanulnék, és a húrok okozták volna ujjbegyeim finom fájdalmát, szóval nem is hiányzott a cipekedés. Tamás itt hagyta a pincekulcsot, hordjam le a cuccot én.
De ez a bőrkeményedés olyan is, mint az a legénybúcsú, amire hétvégén voltam hivatalos. Utóhatásai vannak. Az ujjaimat nézegetem, és mivel fájnak, nyomkodom őket, a legénybúcsút meg még nem pihentem ki teljesen, pedig korán bealudtam – és konzekvenciákat vontam le belőle. Az éjszaka egy 150 centis maláj kurva mutatott be törzsi táncot, miközben a vőlegény kempo mozdulatokkal próbálta távol tartani magától. A borászok „legújabb generációja” hozta a jobbnál jobb borokat. Végül a menyasszony is megjelent. Legközelebb csak saját piát iszom – és én táncolok. Zsolti és Kati esküvője szombaton lesz Csízen. Értelemszerűen tehát Zsolti legénységét búcsúztattuk, s vele minden bizonnyal a nyarat is.
Fifit még felhívtam, miután Tamás elment. Tele van várakozással, ahogy én is. Hogy mit várunk, azt még magunk sem tudjuk, de ha megérkezik, akkor már biztosan mást fogunk várni. Nevettünk.
Szokásomhoz híven késői vacsorával zártam a napot, utoljára egyedül, aztán az Egyesült Államok–Brazília kosármeccsen aludtam el. Két éve lakom itt, holnaptól ketten leszünk.
Fifi és Pip.

Pion István