Finnországi jegyzetek
2006. május 8. - Kabdebó Lóránt
„Finnország jutott eszembe és Kangas Helena: talán oda mehetnék, ha jobb világ lesz.” -- írja Naplójában Szabó Lőrinc élete talán legválságosabb pillanatában, írói és újságírói igazolása idején 1945 júniusában. De mit keres ebben a naplóban Finnország, ahol a költő sohasem járt, és ki lehet az ismeretlen finn asszony, akinek legfeljebb két levele található a költő hagyatékában.
- 2006. május 8.
Hogy fut az idő. Idén Debrecenben lesz a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusa. Az előzőt 2001. augusztus 6. és 10. között tartották a finnországi Jyväskylä egyetemi városban. Ennek egyik egész napos szekcióülése a Klasszikusok kiadása címet viselte, és szervezésemben a Miskolci Egyetem irodalomtudományi doktori iskolájának és a Szabó Lőrinc Kutatóhelynek a központi programját emelte be az egyetemes magyar szövegkiadás tematikájába. Mostanra két vaskos kötetben megjelent Hatalom és kultúra címmel, Jankovics József és Nyerges Judit szerkesztésében a kongresszus anyaga. Benne külön fejezetként szerepel a szekcióülés elkészült előadásainak szövege is.
Hadd emlékezzek ennek a finnországi napnak egy ünnepi pillanatára. „Finnország jutott eszembe és Kangas Helena: talán oda mehetnék, ha jobb világ lesz.” -- írja Naplójában Szabó Lőrinc élete talán legválságosabb pillanatában, írói és újságírói igazolása idején 1945 júniusában. De mit keres ebben a naplóban Finnország, ahol a költő sohasem járt, és ki lehet az ismeretlen finn asszony, akinek legfeljebb két levele található a költő hagyatékában. Kangas Helena alakja mindaddig rejtély maradt, amíg Labádi-Bertényi Gizella, a turkui egyetem magyar lektora több hazai folyóiratban be nem mutatta a Magyarországon ismeretlen finn újságírónőt. Helena Kangas: született 1913. június 10-én Turkuban, lánykori neve: Helena Kulovaara és ma is jó egészségnek örvend szülővárosában (mai kérdésemre: hogy van, a válasz: megéri még a százat is), ezúttal is küldöm jókívánságaimat számára. Első férje, Einar Kangas halála után férjhez ment az ismert színházi rendezőhöz, Wilho Ilmarihoz, és ettől kezdve Leena Ilmari néven vált hazájában neves újságíróvá, színházi kritikussá és szerkesztővé. 1943 áprilisától a magyar állam újságíró-ösztöndíjasaként egy teljes évet töltött Magyarországon, ahol sok helyütt megfordult, de legjobban a fővárosban érezte magát. A finn nagykövetség, illetve gyorsan növekvő ismeretségi körének segítségével, valamint jó ízlésének és máig megőrzött fogékonyságának köszönhetően fel tudta térképezni a magyar kulturális és művészi élet aktuális problémáit. Az irodalom, a művészet nem egy nagy alakját meginterjúvolta, s ismereteiről, észrevételeiről a finn közönséget is tájékoztatta a turkui Uusi Aura magazin vasárnapi leveleiben. Labádi-Bertényi Gizella fordításában váltak magyarul is olvashatóvá az 1943--1944-ben Finnországba küldött magyarországi riportok. Az Argumentum Kiadó Az én Magyarországom címmel jelentette meg a kötetet, amelynek a Hungarológiai Kongresszuson történő könyvpremierjén és sajtóbemutatóján a fordítóval küldte az idős írónő az üdvözletét. (Két fiatalkori arcképe látható a galériában.)
És ha már erről a finnországi kongresszusról beszélek, hadd idézzem tisztelt kollegám és barátom, Ferenczi László ott keletkezett versét. Folytatása ez az Új Holnapban megjelent versciklusának, amely szintén egy kongresszuson keletkezett (az ICLA, az összehasonlító irodalomtörténeti társaság találkozóján), Dél-Afrikában, egy évvel korábban, szabad pillanataink egyikén, a tengerparti kikötőben. Címe: Meglepő, hogy itt vagyok (www.ujholnap.hu archívum, 3003 Nyár). Mindkettő az éppen akkor aktuális születésnapomhoz kapcsolódik.
Születésnapi köszöntő
K. L. tiszteletére
Egy éve Cape Town fölött
Hajnalban a Lufthansa fedélzetén
Ma finn tavak és vörös fenyők között
Este tízkor is olvasni lehet
Ha negyven éve térképen valaki
Bejelöli a megtett utakat
Mentőkért telefonálunk (azt még lehetett)
Egy porig alázó rossz vicc marad
Beláthatatlan és semmi értéke nem volt
Világhatalmi téboly és magánidegesség
Másnapra elenyészett örökkévalóság
Az egészből telefonjaid maradtak
Telefonjaid megmaradtak.
Bennem a verssel párhuzamosan ott sikolt kolleganőnk jóslata, aki a születésnapi összejövetelen a televíziós időjárás-jelentés kettős víllámrajzolatát látva Finnország felett jajongni kezdett: holnap belénk csap a villám! Akkor repültünk ugyanis haza. Szerencsénkre nem vált belőle Kasszandra.
[Most látom, születésnapom - nyáron lévén - nagyobb utazásokkal kapcsolódott. Írjam akkor még ide éppen az ötvenediket. Bajáról indultunk hajnalban, és estére a látomásos helyen, Medjugorjéban lehettünk, végig én vezettem az akkor még egységes Jugoszlávia zord hegyes-völgyes vidékein, útitársaink – feleségem szervezésében – egyik világhírű filmrendezőnk édesanyja és Regőczi István atya, a most kilencvenegyedik évét élő, vallásáért sokévnyi börtönt szenvedett pap, a Kútvölgyi Boldogasszony kegyhelyének vallási központtá szervezője. A háború óta akkor kapott először útlevelet!]
A vers pedig egy telefont juttat eszembe, mely onnan, több mint fél órán át Szabó Magdával kötött össze. A fogadásról mentünk az egyik templomba a „fehér” estében, hallgatni a Bartók-vonósnégyes koncertjét, amikor megcsörrent hívása. Aki mellettem jött (velem egyazon napon született), és hallhatta válaszaimat, sajnos már nincs közöttünk. Egy kolleganőm-tanítványom orvul készített fényképe őrzi tárgyilag emlékét.
„Telefonjaid megmaradtak” – zárja versét barátom, és most, ez emlékezést írva veszem észre: számomra a telefon, újabban pedig az e-mail életformává vált. Nem egy barátomat évtizedenként ha látom, hangját pedig szinte naponta hallom. Tandorival sportot űztünk: ne találkozzunk személyesen (míg a digitális irodalmi akadémia, a DIA egyik összejövetelén elkerülhetetlenné vált pár éve). Telefonon pedig „olyan jókat beszélgettünk, vagy hétszer, amikor ez összejött. Nálam ez annyi, mint másnál 6759 db.” Egyszer – egy írásomra válaszul -- éppen Párizsból hívott fel.
Hozzászólás