Az élet közbeszól. Ilyen a beszélt nyelv. Mintha az élet egész nap hallgatózna, és egyszer csak kész, nem bírja cérnával, és belepofázik. De mibe? Az életembe? Akkor önmagát szakítja félbe. Ilyen az élet? 

Évekig szerveztem egy futballmérkőzést, majd egy hónappal a meccs előtt játék közben eltörte a bordámat a kiváló csatár. 

Nem lehettek egymáséi. Ő meg a labda. Az élet közbeszólt. 

Ezt azért vetem előre, mert nyilvánvaló, már a napló első mondatai közben, hogy nem fogom tudni elmagyarázni, miért rohangálok frissen összeforrt bordával a toszkánai gyepen. Nem fogom tudni megmagyarázni, miért hiszi sorsszerűnek a közép-európai még azt is, hogy melyik utcában született. Mint ahogy azt sem, miért tűnik úgy, a pályán és a kórházban egyaránt, mintha az istenek játszanának velünk (és nem ellenünk!), és kacagva rúgnák egymásnak a levegővel felfújt bőrt. Everlaszti… 

A hosszabbítás utolsó három percében, egy gólos hátránynál előreszökellek és elérem a labdát a levegőben. Csak rá kell bólintani erővel, és mindent jóvátehetek. Mindenki szeretni fog. Emlékezni fognak erre a pillanatra, még évek múlva is. 

Krisz hazaszól, vegyek át mindent, mert az apja rosszul van a kórházban. Apósom sok évvel ezelőtt egy másik magyar kórházban rossz vért kapott, és beszerzett egy jól fejlett hepatitiszt, amely mostanra májrákot okozott. Az ultrahang kimutatta, de a mintavétel negatív volt, ezért felnyitották, hogy megnézzék, a berendezéssel van-e baj, vagy a beteggel. Mikor látták a daganatot, megnyugodtak, hogy mégis a betegben a hiba, sertepertéltek egy kicsit, majd összevarrták. Mivel nem volt üres ágy az intenzíven, betették egy normál kórterembe, ahol mit sem sejtve felébredt szegény, és halálfélelme támadt. 

Ma meghalok, mondja a fiam a másfél órás karate edzés előtt, és mártírtekintettel néz rám. Nem kell menni, mondom neki - ma nem ő a soros, hanem a nagyapja. Ezt nem mondom persze. Még azt hinné, viccelek. Ugrándozik örömében, hazamegyünk játszani. Már megint én vagyok a legjobb apa a világon. És ez így megy, amíg a magyar egészségügy el nem választ. 

Kirakom a kupát az asztalra. A lányomat nem hatja meg, neki is van kupája, és még negyven érme triatlonból. Az iskolai fociban ő lövi a gólokat, és általában a fiúkkal együtt játszik. A triatlont véletlenül nagy T-vel írom. Melyikünk a terhelt? Aki észreveszi, vagy aki nem veszi észre? Daytona a legnagyobb amerikai autóversenyek egyike. 

Roncsderbit játszunk mecsbokszokkal, utána megtanít néhány karate-ütést apunak, sose lehet tudni. A kisfiam nem érti, mi a jó abban, hogy „rugdosod a labdát, és közben simán meg lehet sebezni magad”. Miért, kérdem, a karaténak mi az értelme? Az önvédelem. Megmutatja, mit kell tennem, ha megtámadnak a rosszak. Itt elkapod, kicsavarod, felhúzod és kitéped a karját, vagy: elkapod itt, hátrahúzod és letéped a fejét. Jó, hogy a karatét nem lehet támadásra használni. De vajon van-e önvédelmi foci? 

Utána tévét nézünk, mint több millió apa és fia aznap délután. Előzetest adnak a szerdai spanyol ismeretterjesztő sorozatból. Bepillantást nyerhetünk az utolsó édenbe. A kisfiam azt kérdi, ha ez az utolsó éden, akkor miért mennek oda az emberek kamerával? Ha odamennek, nem zavarják meg? 

Az apósomnak medicinlabda nagyságúra duzzadt a hasa a gázoktól, mivel leállt a bélműködése. Nem tud felállni, és a szemét is alig bírja kinyitni. Az orvosok nem értik, mi történt. Az ultrahang szerint minden rendben. Egyszer csak meg kell indulnia a beleknek, mondják. De mitől, ha egyszer infúzión van? Csak várni kell, mondja az orvos, a természet majd elvégzi a dolgát. Ilyen a beszélt nyelv. 

Az első Éden is utolsó éden volt. A szavak jelentése változik. Mindig lesz egy utolsó éden, hozzánk képest, akik beszélünk róla. Lehet, hogy Japánhoz képest, mi vagyunk az utolsó éden? Az egzotikus és érthetetlen dzsungel, ahol meg kell halni a kórházban, ahová gyógyulni mentél, el kell hülyülni az iskolában, ahová tanulni mentél, ahol járhatatlan utakat építenek, és öngyilkosok lesznek az emberek, akiknek élniük kellene, ahol nem tanítanak meg a túlélésre, csak a dicső helytállásra. Ahol az elemi tisztesség szabályai szerint legalább arra meg kellett volna tanítani az embereket, hogyan menjenek el innen egy olyan helyre, ahol van esélyük az életben maradásra. 

A spanyol dokumentumfilmesek úgy érzik, küldetésük van. Valakinek be kell számolnia az eltűnő világról. De mi van, ha a világ már eltűnt? Mi van akkor, ha már nem történik semmi? Ha már egyáltalán nem hír, ha több ezer embert elpusztít a vihar? Csak arról vitatkoznak, hogy ebből előnye vagy hátránya származik-e az elnöknek? Vagy az elnök mögött álló embereknek? Vagy az elnök mögött álló emberek mögött álló embereknek? 

Mi van akkor, ha kiderül, hogy a világot bohócok irányítják? Mi van akkor, ha kiderül, hogy a világot nem bohócok irányítják? Melyik a kínosabb? 

Van-e ártatlan szemtanú egy olyan világban, ahol mindenki csak szemtanú?

Zilahy Péter