A háttérrádió időjárás-jelentése szerint a villamosok, a trolik, s mind a járművek egészen késő estig az újra lélegző föld illatát tologatják majd; a sirályok – a kedvező szélviszonyokra való tekintettel – késő estig tartanak műrepülő bemutatókat a Duna fölött, a széncinegék koncertjei fél órával napnyugta előtt kezdődnek szerte a parkokban, mikor is úgy 17 fokos lesz a levegő hőmérséklete.

Emlékszem, még csak délelőtt 10 óra 5 perc van, talán kávéidő, de olyan jólesik most ez a fehérbor meg ez a kesernyés ásványvíz meg ez a soványka-gyűrött spangli. Olyan békések most és így az itteni fények, mint a menedékkozmoszomban.

Emlékszem, persze, hogy nem ott vagyok, emlékszem, persze, hogy ez melyik bolygó.

Emlékszem, hogy itt este 7 órakor valaki egy hatalmas, sáfrányszínű dótit feszít majd ki a városom fölé, emlékszem, hogy bézs- és mahagónifelhőket tűzöget majd rá; hogy sétahajók fognak alattuk lustán döcögni, és hogy bujkáló dzsesszt játszanak majd fedélzetükön a triók. Emlékszem, hogy egy dizőz egy rakparti kerthelyiségben a Hulló leveleket fogja énekelni; hogy a kerületemben ma éjjel 1 óra 49 percig 27 emberke fogan meg, hogy a Vígszínházban egy díszletmunkásnak – még az előadás előtt – meg fog húzódni a bal válla; hogy az aluljáróm büféjében dolgozó hölgy lánya épp annak a rándulásnak a pillanatában (pontosan 6 óra 47 perckor) eldönti: természetfotós férjével legalább három évre Bolíviába költözik.

Emlékszem, további pohár borokat fogok ma inni, melléjük kesernyés vizeket, s lehet, pár girbegurba dzsointot is elfüstölök még. Aztán – arra nem emlékszem, hogy pontosan mikor, de arra igen, hogy – feltűnés nélkül elhúzok menedékkozmoszba. Olyan lesz, úgy tűnik majd, hogyne, mintha itt volnék, de akkorra ’begyulladt szemem már szűrővel exponál, / és míg módosult a tudatlan tudat, / zsinórbáb-tagjaim nem rángatja az »ész«’ – szóval, emlékszem, azért mégsem egészen olyan lesz, mintha itt volnék.

Így emlékszem most a közel-, pontosabban a rövidjövőre.

Tudom, nem veszek ma már részt semmiben és semmiből – ha van a valónak gondoltnak tófelszíne, az az, amin ma már egészen biztosan nem szeretnék fodrozódást kelteni.

Onnan, menedékkozmoszból skubizom majd inkább, ahogyan a villamosok, a trolik, s mind a járművek az újra lélegző föld illatát tologatják egészen késő estig, s ahogy a zuhanórepülést gyakorló sirályok épp az azt megelőző pillanatban rántják föl magukat, abban a felejthetetlen illatú, 17 fokos átlaghőmérsékletben, mielőtt mellük fodrot verve megérintené a lágy szvinget visszhangzó vizet.

Dukay Nagy Ádám