Már három napja pakolok. Szombaton beugrik az anyukám, aki egy konferencia miatt jött Pestre (Fisch-technika, stb., biofizika). Tizenhárom éve élek kettőszázhúsz- vagy negyven kilométerre a családomtól, nagy esemény a látogatás mifelénk. Nem írok, nem olvasok, csak pakolok. Mindent elpakolok, amit az utóbbi fél évben nem sikerült, ruhát, papírt, drótot, zsinórt, zacskót. Cédét, aksit, csavarkulcsot. Valahol tudom, úgyis megbukom, mégis próbálkozom. Súrolok, beleadom az erőt, szinte élvezetből, a kevésbé látható részekhez is bemászom. Ritkán vagyok hajlandó erőfeszítéseket tenni a takarítás terén. Alapból gyűlölök minden házimunkát. A vasalást, mint legszarabbat, kiiktattam az életemből. Szerencsére ma már olyan anyagok vannak, hogy lehet az embernek egy teljes ruhatára anélkül, hogy vasalnia kellene. Azóta megvagyok valahogy.
A kismetróban az egyik SzDSz-es politikai hirdetésen akad meg a szemem. Az emberek jobban el tudják dönteni, mire költsék a pénzüket, mint az állam, legyen kevesebb az adó. Klasszikus liberális elv, jut eszembe. Persze egy skizoid állapot, hogy koalícióban állami bevételek csökkentése mellett szólunk. Azután felvinnyogok a röhögéstől, ezek itt, kérdezem magamtól, az állampolgárok. Eredetileg szociálpolitikus végzettségemmel naponta tapasztalom, hogy az embereknek fogalmuk sincs az életüket érintő alapvető egészségügyi-, szociális-, társadalombiztosítási kérdésekről. Mindent bezabálnak, amit politikai szólamokban kapnak.
Sok az orvos, de jaj-jaj, most meg nem lesz elég, mert elmennek külföldre, alig lesz aneszteziológus, mit csináljunk. Bizony én sem maradnék itthon, ha huszonöt éves végzett orvos lennék. De mindig az utolsó utáni pillanatban vetődik fel a kérdés? A középtávú munkaerő-felmérések legújabb eredményei kinek az íróasztalán porosodnak? Akik pedig a közalkalmazotti bértáblázatokat kalkulálják, azok (ma már) jól fizetett közgazdasági végzettségű (vagy éppen szakképzetlen, pedig papíron nem lehet) hivatalnokok. (Délben finom ebédet esznek, és azt sajnálják, hogy állami szférában csak magasabb szinteken szokás együtt kurvázni a főnökkel. Hivatalnok-múltam van, beavatott vagyok.) Azt mondják, három vagy három és fél, és akkor a minimálbér annyiszorosát kapja egy halom ember jövedelemként a munkájáért. Azt mondják, öt, és akkor annyit. Aki szerint a közalkalmazotti béremelések után egy Hawaii a közalkalmazotti státuszú foglalkoztatottal rendelkező háztartások élete, az vagy a magánszektor tárgyaló küldöttje a kerekasztalban, vagy hülye.
Tausz Katalinék tavaly egy szegénységvizsgálatban kimutatták, hogy a munkából szerzett jövedelem Magyarországon nem véd meg a szegénységtől. Tudjuk, napi tapasztalata ez a bérből és fizetésből élők nem kis részének. Nahát, mondja a kormány, el kell ismernünk, növekedtek a terheitek, de még soha nem voltunk így együtt ilyen nagy lehetőségek küszöbén. Valahogy baromira kívül érzem magam ezeken a nagy lehetőségeken nagyon sok más emberrel együtt. Az ellenzék is impotens (pl. bedobták tegnapelőtt a postások ezt a politikai reklámlevelet néhány tízezer háztartásnak a hitelállomány növekedéséről, ami igaz, csak nem úgy, nem ott, nem akkor), ráadásul emlékszünk, milyenek voltak a fiúk kormányon. A  kormányerők is impotensek, van egy kis zavar. A politikus arról ismerszik meg errefelé, hogy kompromittálódott, korrumpálódott egyén, akinek a gyakorlati érzéke felettébb lassan fejlődik, de aranymondatok csurognak a szájából. Tíz éve azt hittem, a változások gyorsak lesznek, eljön az a normális világ, amire olyan nagyon vágytam. Sokan mondták, nem így lesz. Valamiben hinni akartam, és annyira azért nem fingatott meg az élet, hogy ez ne sikerüljön. Látom, az én életemet is felemészti ebben az országban az általános hozzá nem értés a szimpla lopáson kívül. Ja, mit mutattak még ki a szociológusok. Ezrével vannak olyan háztartások, ahol ötven feletti, de még nem nyugdíjkorú emberek élnek bármiféle munkajövedelem vagy transzferjuttatás nélkül. A gyermekszegénység pedig nemhogy csökkenne, hanem, sajnos, nő. A társadalom szétnyílt, mint egy legyező. Ez az igazi táncrend, ez az igazi valóság-show. Este fellépek a Merz-ben (Pénzes Olivér szervezi az irodalmi részt ott). Anno a Black-black-ben is felléptem (azt Ménes Attila szervezte) a lányokkal a műhelyből. Ismerem Tricepszet. A hely ok., a zsé ok. Azt találtam ki, hogy egy kicsit olvasok, egy kicsit árverezek, tárgyakat, amik köthetőek a szövegeimhez. Későn kerültem sorra, a lakók miatt itt előbb a koncertek szoktak lenni. Ja, lement, kevesen maradtak. Az egyetemisták érdeklődtek. Az ötlet működött, még majd több ember előtt is kipróbálom. Fél háromkor érek haza, emberi idő. Szerencsére nem kell nagyon korán kelnem.