Megyek le a lépcsőházban, és már tudom, mi a jó a hétfőben. Reggel elvitték a kukások a szemetet. Ma délig biztosan távol maradnak a kukázók. Valami csodálkozással és borzongással vegyes furcsa tiszteletet érzek a professzió művelői iránt, miközben a pokolba kívánom őket. Csurig a koszba merülni naponta több tucatszor a betevőért, az bizony kemény meló. Tűrni a bőrbetegségeket, egyéb gondokat. A bajom velük, hogy minden egyes látogatásuk után egy trágyadomb marad a lépcsőház kukák körüli részében. Nem mindenki ilyen, hallom a szakmabeliek képzelt felhördülését. Rendben, elhiszem, de akik hozzánk járnak, azoknak egy része ilyen.
Meg tetszik engedni, és már nyomja is be utánam a kaput. Jön a nő a barátnőjével, kora esti útjukba esik a lépcsőházunk. Különben jönnek reggel, délelőtt, délután, este, éjszaka, minden napszakban kukáznak nálunk, jó ház vagyunk. Biztos, hogy vannak köztük életstílusbeli különbségek, a megjelenés is más, a válogatás időtartama, irányultsága is. Az egyik lakó, egy egyedülálló középkorú nő elcseveg velük. Ki tudja, talán még százalékot is kap. Tudom én, hogy nagy probléma a hajléktalanság, a szegénység, de mennyire tudom, ám a megoldáshoz nem visz közelebb, hogy egy trágyadombon élek a kukázók miatt. Nem merek kidobni egy negyed kiló száraz kenyeret, mert úgyis kiveszik és otthagyják a kuka tetején, mintha még kellene valakinek, pedig nem kell, mert a kukázók is válogatósak, tapasztaltam már. A nagyon ócska cipőket is kiveszik a szemétből, de az sem kell senkinek, a kukásautó viszi el úgyis. A lerágott csontokat is szétszórják a kukák körül, van itt minden, soha nem tudhatom, mire megyek haza. A rohadt almákat is kiszedik, pedig az sem kell senkinek.
Naponta többször átvágok gyalogosan a köztereken, aluljárókon. A kéregetők a ruhámba tapadnak, a hajléktalanok mellettem pisilnek, szarnak. Harmadannyi férőhely van a fővárosban, mint amennyi a kielégítő intézményi ellátásukhoz elég lenne, vagy még kevesebb. A jobb hajléktalan-ellátás nem lenne egy megoldhatatlan probléma, csak pénz, gondolkodás, szervezés kellene hozzá. A gondolkodás persze, az hibádzik. Egyszer azért, mert vannak Európában olyan intézményi ellátási formák, amiket ti nem ismerhettek, mert itthon nincs vagy nem működik, de a minisztériumokban ismerik ezeket, mert voltak tanulmányutakon és láttak ilyen intézményeket, mégsem érdekli őket, hogy itthon is működjenek ezek. Másszor azért, mert a civil kurázsi is hibádzik. Próbáltam meggyőzni az egyik volt főnökömet arról, hogy nem minden hajléktalan önhibás. Elvégre egy társadalomstatisztikai osztályon dolgoztam, nem közvetlen dolga, de nem árt, ha a főnököm tisztában van a helyzettel, ha már írunk róla. Ugyanis a legszárazabb statisztikai jelentés sem mentes az értékítélettől, ezt tapasztaltam is. Az önkormányzati lakáspolitikákon kezdve, az alacsony bérekkel és a lakossági megtakarítások hiányával folytatva, a többgenerációsan hagyományozódott életvezetési stratégiák képtelenségeivel bezárólag említettem egy-két érvet, de nem hatott. Megszoktam már, hogy az emberek annyira leegyszerűsítve képesek látni problémákat, hogy tulajdonképpen nem látják azokat.
Sok ember fog még megfagyni ebben az országban minden évben októbertől áprilisig, mert a döntéshozók színes üveges napszemüveget viselnek ahelyett, hogy levennék. A hajléktalanok nagyobb része képes lenne reintegrálódni a munkaerőpiacra, a társadalomba, mondják a jobb szándékú kutatók. Ebben a társadalomban az íróknál már csak a szociális szakma (kutatók, szakértők, szociális munkások, terapeuták, stb.) képviselői vannak rosszabb lobbi-pozícióban. Nem tudunk elég hatékonyan lobbizni, mondják. Rendre elfogadják a parlamentben az egészségügyi rendszer szolgáltatásai és a nyugdíjak megnyirbálására vonatkozó törvényi módosításokat. Ezek a módosítások közvetlenebbül befolyásolják az életünket, mint a pártpolitikai harcokban bevett szólamok, amikről naponta értesülünk.
Tejszínes macit eszem és zöldfűszereset, egész jók. Hála isten, már nem kísért gyermekkorom csokoládé ízű sajtja, ez volt az, amire azt mondtam, na, ezt már nem. Merthogy az élet egy nagy nem. Ezt az ember legkésőbb az iskolai menzán plusz napköziben megtanulja. Gyömbért iszom, azt szeretem nagyon. Leugrom a pékboltba zsemléért, sajtos stangliért. Visszatérek a lakásba, félbevágom, megkenem. Beleharapok, közben a ruhákat bedobálom a dobba, elindítom. Leülök az étkezőben, hallgatom a mosógép kehes hangjait, megint kellene egy alkatrész-csere. Eszem, közben felbontok két levelet. Újhagymát is hozok, miért ne, visszamegyek érte a konyhába.
Ma viszonylag kevés dolog történt a világban, leszámítva a középiskolai érettségiket és egy halom erőszakot (például megölték a csecsen elnököt). Belgrádban Djindic gyilkosa  közölte, nem volt ideje felkészülni a tárgyalásra, elnapolták egy hónappal későbbre (Lukic - Legija). Nem felejthetem a piros selymet két éve a péterváradi vároldalban (Exit), Serbia, are you ready for the future? Hát annyira készen álltak a jövőre, hogy jó fél évvel később Djindicet is kinyírták. Másokat is. Hétvégén egy Kula-i diszkóban robbantottak a Vajdaságban. Néhányan meghaltak. Újvidéken gyönyörű házak épültek a háborúban összeharácsolt vagyonokból, csak az erőszak nem szűnt meg. A stadionokban éljenzik a tömeggyilkos özvegyét (Ceca - Serbia). Némiképp összehúzódva hallgattam a vonaton egy Lacoste pólós, makkos cipős középkorú embert tavaly, a szocialistákat éltette (köze nincs az európai szocializmushoz), mellettük agitált. De hát nem is értesz belőle semmit, nevetett hitetlenkedve a barátom. Nem kell ahhoz érteni egy nyelvet, hogy ezt a gyűlölettel, hamis demagógiával telt hangot fogjam, fordultam felé.
Melós egy nap ez a hétfő, bár a kedd még inkább az szokott lenni. Pénz pedig nem érkezett a számlámra. Hetek óta várok néhány átutalást, honort. A telefonomra jönne az sms, amint a pénzt átutalták, de nem jön. Pittyegj már, te. Ha már a jövedelmeknél tartunk, megemlítem, hogy szerintem igenis alacsony a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíj összege. Mire a számlámra folyt, havi nettó 38 ezerre zsugorodott az amúgy sem nagy, bruttó 64 ezres tavalyi összeg. Nem tudom, ezt ki számolta ki és mikor, és miért nem emelték az inflációval, de ez így szinte kevés. Mondjuk a mindenkori minimálbér jelenlegi összegénél több a bruttó összeg, mert az ugye nagy blama lenne, ha az alá esne. Viszont a diplomás minimálbér bruttó százezer forintos összegéhez hasonlítva kevés. Tudom, hogy nem ehhez szokták hasonlítani, és szívesen megtudnám, hogyan számolják ki az ösztöndíjak összegét. Ugyanis ez nem egy hivatal belső ügye, hanem a közpénzekből közügyekre költés esete. És ha lenne hatékonyabb szakszervezeti képviselete az íróknak, akkor az irodalmi ösztöndíjrendszerről egy nyilvános vita zajlana, legalább tudni lehetne, mi az elgondolás az összegek mögött. Akarja-e a minisztérium, hogy ezek az összegek lehetővé tegyék a nyugodt alkotómunkát, vagy elég, ha részben teszik lehetővé, esetleg milyen más funkciót töltsenek be az ösztöndíjasok életében.
A Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíj létének harmincadik évfordulójára kiadott antológia egy Kapecz Zsuzsa részlettel kezdődik, ami szerint ez a pénz lehetne kevesebb is, és kár fanyalognunk, továbbá komoly anyagi szabadsággal ajándékozza meg az ösztöndíjast. Kapecz Zsuzsa 1986-ban, közel húsz éve kapta meg ezt az ösztöndíjat. Nehezen összehasonlítható, hogy az akkori összeg átszámolva mennyit érne ma. A mostani összeg jól jön persze a fiatal írónak, de a nyugodt alkotómunka feltételeit messze nem biztosítja, úgyhogy erre ne tessék hivatkozni, mert ez egyszerűen nem igaz. Ez az összeg nemcsak relatíve, de objektíve alacsony. Egy kisebb rezsi és egy szűkösebb megélhetés is csak igen nehezen jön ki belőle. A leendő díjazottak érdekében kérdezem a döntésben illetékeseket, meddig lesz még ennyire alacsony az ösztöndíj összege? Az ösztöndíj létével a minisztérium szándéka nemes. Legyen továbbra is az a megvalósítás is, próbáljon a díj összege közelíteni a valós megélhetési költségekhez (korrekt statisztikai adatok állnak rendelkezésre a számítások elvégzéséhez). 
Este megnézzük a Kill Bill 2-t hétfői féláron. Valószínűleg túl sokat vártam ettől a filmtől, kevesebb annál. Tarantino persze marad a kedvencek között, várom a következő filmet. Amikor kijövünk a moziból, megtalálom egy barátom üzenetét a telefonomon. Szombaton megnősül, nem ért el, hívjam vissza. Drága Laci, persze, hogy megyek. Gratulálok! Sok boldogságot nektek!