Van olyan (véletlenül), hogy pénteken Macskajáték az Örkényben, szerdán kiállítás: Éhe a szépnek - nagyváradi művészsorsok a két világháború között a Páva utcában, csütörtökön Félszemű egy pláza moziba). Pláza moziba soha többet! Nem sokkal a vetítés után megszólalt a férfi a hátam mögött: legközelebb kettőt veszek, és a két- vagy inkább háromliteres zacskót a földre dobja. Hát, mit ne mondjak, a film se sokkal többet ér. Ezzel én – károsan úgy vagyok, hogy amiről sokat beszélnek, és a testvérekről (Coen) én is sokat beszélnek, előbb-utóbb úgyis megnézem, és hát, ha lehet, inkább előbb. Paródia és dráma rossz arányú, feszültségmentes keveréke a fil, jó operatőri munkával, néhány jó poénért, meg a képekért nem volt felesleges megnézni; a zene sem talál, kivéve azt, ami az utolsó képek alá úszik be, csak utólag észrevehetően.

Nagyváradon az 1910-es népszámláláskor több, mint a lakosság 20%-a vallotta magát izraelita vallásúnak. Micsoda arány, különösen, ha abba is belegondolok, hogy akkorára már ki mindenki kikeresztelkedett. Az arány a két háború között is tartotta magát, a háború előtt Budapest után a második. Nem a tudatlanoknak mondom: volt olyan időszak, amikor egyidőben 6-8 napi-, illetve hetilapot tartott el a város, mindegyiknek volt kulturális melléklete. Száműzött művészek a kiállítás központjában. Menekültek, vagy elüldözték őket; a rosszabb sors azoknak jutott, akiket elhurcoltak. Többükről azt sem tudjuk hol, hogyan haltak meg, ha megúszták, mondjuk Dachaut, hol kötöttek ki. Sokan voltunk, szólt Románia rendkívüli, meghatalmazott nagykövete. Leon Alex, Mund Hugó, Barát Mór, Váradi Sándor, Kara Mihály, és hát végül talán a legnagyobb, Tibor Ernő, mind maradandót alkotó zsidó származású magyarok. Murádin Jenő nyitotta meg, de nem csak róluk beszélt. Arról a szellemiségről, ami a város, Nagyvárad polgárosodáshoz elvezethetett, benne Várad építészeiről, fotográfusairól, és a Holnaposokról. A Páva utcai kiállítás művészek többsége (itt nem csak a festőkre gondolok), rövid életük alatt többen úgy cserélt hazát, hogy a városból soha nem költöztek el. És szörnyű halálukig valamennyien hazafiak maradtak. Na vajon, melyik hazáé? Vásárhelyi Lászlónak, Basics Beatrixnak, és sokan másoknak köszönhetően ajándékot kapunk.
    Muszáj itt is idéznem, Réz Pált, azt, amit én terjesztek gátlástalanul; többször megjelent, de nem elégszer. A (nagy)váradiak szerint kétféle ember van, váradi és nem váradi, és a váradiak szerint ők vannak többen. (Egyszer lakást béreltem. A szerződés aláírására megjelent a lakás tulajdonosa, az ingatlant hirdető társaság munkatársa, egy közvetítő, meg jómagam. Amikor átadtam a személyi igazolványomat, a hölgy, miközben a szerződést töltögette, megkérdezte: maga nagyváradi? Mondom, igen, mert én is, mondja. Ha nem haragusztok, én is, mondta a tulajdonos, és eztán már csak a közvetítő úr szégyenkezett, neki csak az apja született Nagyváradon. És elkezdődött a mese, arról, hogy ki mikor hogyan. A lakást nem emiatt, kivettem.)    Az Örkényben jubileumi Macskajáték. Pogány Jutka, Orbánnéja! Mácsai rendezése!

 

*

 

Várlak a mozi előtt, késel, sokat késel, fél órát várlak, akkor se jössz, Előtte, azt a fél órát a Fehérvári úti vásárcsarnok egyes számú kapuja előtt jövés-menéssel töltöm, ritkán vagyok Pesten, (most Budán).

Két férfi jön, kezükben semmi. Megállnak.
Mondok valamit.
Mondjad, édes egy komám.
Csupasz csiga.
Mi van vele?
Meg a fóka.
Na és.
Nem rokonok szerinted?
Szerintem nem, de, ha arra gondoltál, hogy visszahívsz egy felesre, visszamehetünk.
Nem arra gondoltam. Hanem arra, hogy a csupaszcsiga, meg a fóka rokonságban vannak. És ezt, fogadom, hogy majd be is fogom bizonyítani. Édes egy komám.
    - Mondok valamit. Én egyszer nagyon megvertem az asszony. Egyetlen egyszer. És akkor megfogadtam, hogy soha többet. Azóta is többször megfogadtam.

Egy nő jön. Erdélyből jöttem - két fiatal fiúhoz fordul. - Nem tudom megvenni a buszjegyemet!
A két fiatal fiú elfordul tőle. A nő mindenkihez oda koslat, aki elmegy mellette. A kezét nem tartja, csak kér. Azonnal lerázzák. Hátán hátizsák, viszonylag jól öltözött, csak az arca… A nők is kikerülik. Nem adja fel, szép estét kíván.

A bejárat sarkában egy öreg néni, nem öregasszony, néni, bunda van rajta, alatta vastag sál. Előtte műanyag zacskókban zöldségek, zöldhagyma, sok csokor zöldpetrezselyem, apró, pirosretek, hosszú szárú barka a falnak támasztva. Annyira görbe, mint a mutatóujjam, amikor azt mondom: esküszöm, így görbüljek meg. Előre, felfelé nem lát, csak maga elé, felnézni nem tud, soha nem látja, ki vásárol, kivel beszél. A petrezselyem megy, nehezen ad vissza. Hat órakor bezár a csarnok, be már nem engednek, megnő a bejárat előtt a forgalom. Mégis azt hiszem – nem, nem szánalomból, szolidaritásból vásárolnak nála, inkább fiatal lányok, asszonyok.
Fél héttől van jegyünk, öt percre a mozi. Még mindig nem jössz, nem is telefonálsz. Esteledni kezd, arra gondolok, kivárom, kíváncsi vagyok, ki segít elvinni a megmaradt árut.

Jönnek kifelé az utolsó vásárlók. Két férfi is, az egyik műanyag borospohárral a kezében.
- Mi az, hogy Magyarország? Hol a nép belőle? Mi senkik vagyunk?
- Dehogy vagyunk – így a másik -, na a rövoár!
- Holnap, mondja az elégedetlen.

Másik két férfi, ezeket már többször láttam, ki-kijöttek.
- Az asszony hallgat rád?
Rám? Hogyne hallgatna.
De egyszer csak behúztál neki?
Egyszer? Igazad van, egyszer! Akkor azt mondtam neki, hogy legközelebb csak akkor ütlek meg, amikor neked van igazad.

Fiatal fiú, fiatal lány.
Hogy beszélsz, te hozzám - mondja a lány. Kifakad, távolodnak.
Te, hogy beszélsz - mondja a fiú.

Az öreg árus néninél egy sovány, szemüveges, kapucnis. Kéri a petrezselyemcsokrot. Nem adom, mondja az öreg, számold meg. Nem számolom, adj zacskót! Nincs zacskóm. Összevesznek, nem értem. Aztán megint. Elmegyek, veszek, mondja. Elmegy, vesz. Közben egy fiatal lány két csomag zöldhagymát nézeget, tapogatja, csóválja a fejét, beszélget a nénivel, végül megveszi; egy fiú várja. Megjön egy bundás dagadt nő. Belekerül a csíkos zacskókba a maradék hagyma, a retek, egyikbe a nagycsokor zöldpetrezselyem. Előkerül egy kerekes táska, megtelik, most már hárman várnak az nénivel (mégiscsak jobb lenne az öregasszony). A fiatal szemüveges morog.

Megállnak kifelé jövet az ajtóban.
Én munkáltatót tíz éve nem láttam, csak munkaközvetítőt. Meg munkakerülőt.
Az vagy te.
Én nem vagyok, mert az már nincs.
Akkor is az vagy.
Én-e?
Hát ki?
Megmondom én neked, hogy ki az anyád picsája munkakerülő.
Hát nem én.
Ha te nem, át akkor ki?
Azok ott, bazmeg, akik ezt csinálják!
Kik? Mit csinálnak?
Régen ez nem így volt. Munkakerülő voltál…
Munkanélküli…
Az most vagy, bazmeg!
Nem egészen…
Elvitték! Most meg…
Most meg itt vagy!
Én epilepsziás vagyok, nem munkakerülő!
Azt mindenki mondhassa!
Pedig az vagyok!
Akkor az vagy, bazmeg!
Lemennek a lépcsőn.

A buszjegyre kéregető erdélyi nőt egy jobban öltözött, nő az is, megkínálja egy cigarettával. Elfogadja, tüzet is kap.

Egy kevésbé részeg nő két részeg férfivel.
- Vigyázzatok egymásra, már este van.

Fogadd el tőlem - mondja egy részeg férfi.
Nem kell kifizetni - kérdezi a másik.
Nem, neked nem!

Tömegesen jönnek ki a vásárcsarnok árusai.

Kérdezi a bundás a nénit a dagadt: ne kísérjelek haza.
Most ne.

Másik részeg, bozontos szakállú, jön egyedül, át a villamossínekhez, rohan a futó emberek után.
- Elnézést kérek, tíz forinttal nem tudna kisegíteni? – Tovább rohan.

 

*

 

Telefonálsz, megbeszéljük, hogy én be, jegyedet a jegyszedőnél hagyom. Hívsz, most már biztosan késni fogsz, dugó tart a Moszkva téren.
- Tedd le a jegyem a jegyszedőnél.