hirdetés

Fokozatok

2008. január 19. - Radics Viktória

A teológusokat leszámítva, nem számítva, senki más nem tud ma a magyar kultúrában alázatról és odaadásról épelméjűen és meggyőzően beszélni, csak ő. Ezek a fogalmak használhatatlanok. Író kell hozzá, kiforrott szemlélettel rendelkező karakter, hogy újra meg lehessen érteni az ilyen fogalmakat, és át lehessen gondolni a tapasztalatokat, amelyekről szólnak.
hirdetés

Ha most nincs Pályi, nem tudom, hogyan ültem volna le írni. Tűrsz, kitartasz, erőt versz magadba, aztán eljön a pillanat, amikor a lelki és szellemi rokontalanság érzete – ami a magánynál még két fokkal rosszabb érzés – eltöri a derekadat. És akkor következik a magzatpóz, a pokróc, saját hülyeséged tudata belelök a csecsemőkor előtti állapotba, hogy ha így van, hát tényleg ne tudjál semmit.
     A süllyedés reggel tízkor kezdődött. Tegnap, úgy látszik, nem nyitottam ki a postaládát. Félek tőle. Mert már csak rémületes számlákat és hivatalos leveleket hullajt. Ma két jó nagy formátumú borítékkal lökött rajtam két nagyot. Az egyik az APEH-től jött, a másik pedig Németországból. Az utóbbiban közlik velem, hogy a közép-kelet-európai térségre szakosodott alapítványtól nem kaptam meg a támogatást, amit egy Boszniáról szóló könyv megírására kértem. És látod magad egy szürke folyó partján: mint egy komp, eltávolodik tőled egy terv, egy álom, felissza a köd. A köd, melybe tegnap még valami jót képzeltem bele.
     Aztán elmenten úszni. Káromkodtam magamban több nyelven, de azért is elmentem esernyő nélkül, vízből vízbe, csöbörből vödörbe. Az uszodában még bőven volt erőm, úszás után pláne. Talán nincs is szebb pillanat annál, mint mikor csöpögve kimászol a medencéből, és görögös ruganyossággal mész a zuhanyozó felé.
     Tejet iszok és pipázok, jóhíremre jól vigyázok, dúdoltam utána itthon, miközben tejet ittam, sajtot ettem, és sápadt paradicsomot hozzá. Végül adtam magamnak egy kókuszcsókot, vigasztalásképp, a paradicsom sápadtságának érzékelése azonban erősebb maradt. Amikor be- illetve lepörgőfélben vagy, elég egy ilyen hamis szín a narancssárga és a rózsaszín között, elég egy ilyen seíz ahhoz, hogy megüssön a következő löket. Mert emez a postaláda persze üres volt. Beérkező postafiók tartalma: 0 új. A szemem előtt dagadt ez a nulla a képzeletemben, már akkora lett, mint a szoba. Lefeküdtem és elvesztem.
     Tíz perc múlva felcsöngetett J., felvert a kábulatomból, hogy hozott nekem egy üveg vörösbort. Ő nem ért a borokhoz. Rögtön láttam: szegénynek sikerült eltalálnia a borok legrosszabbikát. Ha én ezt megiszom, mára annyi. Nem akartam megbántani, gondoltam, majd kidobom ezt a lőrét.
     Ehelyett felbontottam. Beleittam, elaludtam, de nem is álom volt az, hanem maga a nyákos semmi, egy medúzaleves.
     Aztán megint erőt vettem magamon, és egy ültömben végigolvastam Max Frisch Homo Faber című regényét. A tegnapi Nabokov-elbeszélés hősét Falternek hívták, ezt meg Walter Fabernek, nem érdekes? Mind a kettő megőrül. Az egyik egy pillanat alatt, a másik fokozatosan. Szép alternatívák vannak.
     Nem gyakran fordul elő velem, de van úgy, hogy nem bírok dolgozni. Nem mintha erőm nem lenne hozzá, hanem paradox fázisba kerülök, lebénulok, kancsítok és bandzsítok egyszerre. A legfontosabb impulzus hiányzik a munkához: hogy ez valakinek, bárkinek, akár önmagamnak, valóban kell, hogy szükség lenne rá.
     Nem, a te munkádra nincs szüksége senkinek, de még a hangodra sem, hallgass, mondja ilyenkor egy hang. És a két halántékomon két kapocs nyom, egy láthatatlan abroncsot csatoltak a fejemre.
     Nem ezen a kibaszott támogatáson siránkoztam én. Le van szarva. Hanem ezek a szüntelen megakadások, fönnakadások, elcsúszások, hogy semminek sincs íve, minden megtörik, miszlikbe aprítódik, bele a csócsába. Hogy semmi sem alakul, és én sem vagyok képes alkotni. Nincs semmi tartásom, gondolom, és a gondolat abban a pillanatban gyönyörűen megvalósul.
     A Homo Faber arról szól, hogy a rejtegetések, elhallgatások, csúsztatások, tévedések és számítások, az életünkön és világunkon való uralkodni vágyás – egyszóval a kalkuláció – miként bosszulja meg magát, hogyan bukkan felszínre minden takargatott mégis, de olyan fonák formában, hogy az okvetlenül – egy más logikának engedelmeskedve –, és engesztelhetetlenül – egy ismeretlen törvénytől űzve – katasztrófához vezet. Frisch azt mutatja be itt, hogy van egy erő, mely óhatatlanul kihajtja az igazat az emberek életéből. Nem a köztudatban, hanem minden egyes ember életében külön-külön, vagy a párkapcsolatok dupla csődjeiben. (Csak ezt általában nem tudni, nem válhat közösségi tudássá, mert az emberek ebbe belerokkannak, belehalnak, és különben sem lehetséges beszélniük róla.)
Közben röhögtem is. Ez a könyv meg túl van szerkesztve. A szerkesztő lábjegyzetben megmagyarázza, hogy a „make up”: arckikészítés, az „okay”: rendben van, a „pizzéria”: harmadosztályú lepénysütöde-vendéglő, a „pizza” pedig: sajtoslepény.
     Nem fogod tudni ilyen túlbuzgó szerkesztői és életszervezési igyekezettel, megfelelő viselkedéssel, munkával, lelki higiénével, önlecsapolással, folytonos arckikészítéssel elkerülni azt, hogy az életed egyszer csak lemeztelenedjen, és azt sem, hogy ezzel megszégyenülj, és kárt okozzál magadnak meg másoknak. És ez a „mások” valószínűleg a saját gyereked, a szerelmed, a társad, a barátod lesz. Leplezni és leplezkedni az utolsó pillanatig – én nem tudtam soha megérteni ezt a magatartást, és a meg-nem-értés pillanataiban rendszerint csúfosan elhasaltam.
 
Pályi András
 
     Mindezt nem írtam volna le, ha este – közben átmentem a boltba, és vettem egy jobb bort – nem olvasom el a Pályi Andrással készült beszélgetést a Jelenkor januári számában. András a másik oldaláról mondja el azt, amit Frisch regényéből leszűrtem, és ez a másik oldal számomra még izgalmasabb. „A nálunk nagyobb erőknek való engedelmességről” beszél, az elvesztett metafizikai dimenzióról és az utána való – rendszerint elfalsolt – sóvárgásról, a személyiség mások vagy önmagad általi megerőszakolásáról. A teológusokat leszámítva, nem számítva, senki más nem tud ma a magyar kultúrában alázatról és odaadásról épelméjűen és meggyőzően beszélni, csak ő. Ezek a fogalmak használhatatlanok. Író kell hozzá, kiforrott szemlélettel rendelkező karakter, hogy újra meg lehessen érteni az ilyen fogalmakat, és át lehessen gondolni a tapasztalatokat, amelyekről szólnak. „Az meg, hogy az ember hisz-e Istenben, vagy nem, teljesen mindegy”, idézi Pályi Pilinszkyt egy magánbeszélgetésből, és Mészölytől is idéz egy jó mondatot: „Mindig legyen egy kavics vagy kő a nyakadban, ami te vagy”. Ha ezt a két mondatot keresztezzük, és hozzátesszük azt, amit Pályi a szerelemről, az érzékiségről, a testiségről mint az igaziság forrásáról tud, arról, ami az emberben elemien és fékezhetően történik, akkor, számomra legalábbis, kialakul egy olyan szellemi korpusz, melyhez folyamodhatok.

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
bávatag bávatag 2008-01-20 16:31

Megnéztem, két esélyes, de megcáfolni nem tudlak: 17° C | 8° C Elszórtan felhős lásd: http://hungarian.wunderground.com/global/stations/08181.html Viszont változatlanul egy olyan ablak elé szeretnélek járulni, ahol ha kinézek süt a nap. Mert ez volt az alaptézis és kiindulópont: "kérem, ne szomorkodjék, nézzen ki az ablakon, süt a nap."

bávatag bávatag 2008-01-20 15:59

 Gyanítottam, hogy nem ott a sínek mellett ,Kőbánya-alsón, ahol Viktória lakik: lásd J.A-ról szóló szövegét: http://www.litera.hu/object.a5433b67-15f1-4379-b861-0e78c3b67c3d.ivy... Gyanakvó ember lévén mindjárt megnézem Spanyolország időjárási térképét, különös tekintettel Barcelónára, hátha mégse süt az a napocska ott se. Ettől függetlenül szivesen venném, ha valaki megmondaná hol van az az ablak, amelyből kitekintve tuti mindenkoron napsütést látunk...

bávatag bávatag 2008-01-20 13:46

Iska! Melyik ablakon kell kinézni, hogy süssön a nap? Én is odamennék kinézni.