Tóth egy szép májusi napon éppen hazafelé sétált, amikor furcsa érzése támadt. Könnyűnek és szabadnak érezte magát. S éppen a közeli terecske legközepén lépdelt, s elhaladt a csúszda mellett, amikor emelkedni kezdett. Egy kisgyerek tátott szájjal bámult utána, kiesett kezéből a homokozólapát. Egy anyuka sikoltott. Csakhamar kisebb csődület támadt alatta.
- Mit csinál ott, jóember? – kérdezte valaki.
- Lebegek – vont vállat Tóth.
- Maga pernahajder, ijesztgeti a gyerekeket!
- Dehogyis – ellenkezett Tóth.  – Nézzék csak, hiszen integetnek!
Igaza volt, olyannyira, hogy már néhány felnőtt is feléje lengette a karját.
- És nem akar lejönni?
- Még nem –  mondta Tóth. – Egész életemben vártam valami hasonlóra.
- De mégis hogy gondolja?!
- Sehogy. Azt hiszem, ez az egész magától jött – magyarázta a Tóth.
- Ne áltasson! Az ilyesmi nem jön csak úgy magától! – kiáltotta egy idősebb uraság, a botjával hadonászott.
- Biztosan régóta tervezte!
- És engedélye van-e?
Aztán jött egy rendőr, fölvette az adatait.
- Tóth Lajos vagyok – szólt le Tóth, és lediktálta a születése napját, az anyja nevét, a címét, a tajszámát, a munkahelyét.
- Hiszen én is Tóth vagyok! – harsogta valaki, és a következő pillanatban ez az alak is emelkedni kezdett. Máris ott lebegett Tóth mellett. Elég kövér férfi volt, kissé antipatikus, de persze Tóth volt ő is. Néhányan tapsoltak, bravóztak. A rendőr a tarkójára tolta a sapkáját, úgy pislogott fölfelé.
- Én meg Tóth lány vagyok! – rikkantotta egy nő, s már emelkedett is. Csakhamar megannyi Tóth lebegett a tér fölött. Sőt, már a környező utcák fölött is voltak néhányan.
- Nahát, miért csak a Tóthok?! A Kovácsok, a Nagyok, a Kisek miért nem emelkedhetnek?! – a lenti csődületben efféle elégedetlen hangok is hallatszottak, amikor a tér sarka felől öblös hang harsant.
- Spizmüller János vagyok! Spitzmüller! – és már a magasban is volt ez a Spitzmüller János.
Nahát, csodálkoztak az emberek, hogy már a Spitzmüllerek is! S csakhamar emelkedtek a Nagyok, Kovácsok, a Kisek, a Németek, a Magyarok.
Tóth borús képpel bámulta, mennyien vannak odafönt. Egymás hegyén hátán lebegtek az emberek. Mint a buborékok! Ennek így semmi értelme, gondolta.
- Azért az első mégis csak én voltam – jegyezte meg kedvetlenül, és visszaereszkedett a földre.

Darvasi László