hirdetés

Forog tovább

2007. július 22. - Györe Gabriella

Negyed órán belül dönt olyasmiről, induljunk-e Cannes-ba vagy sem, kölcsönautóval, szállás nélkül, majd útközben megírod a cikkeket, mondja, s ez a morc külsőbe oltott zabolázhatatlanul link szabadság felszabadít.
hirdetés

Szembekacagtam Bényei Tamást.

Az úgy volt, hogy forgattunk, mostanra ez tulajdonképpen rendszeresnek mondható, havi egyszer következik be, három rövid spot, kulturális ajánló, a csapat jó fej, szeretem őket, külön-külön jellegzetességeikkel, egymás iránti sértődékeny szeretetükkel, érzékeny egyensúlyaikkal, személyiségjegyeik különbözőségeivel, vicces régiházas-életükkel.

Az operatőr, T. egy csoda: gondosságában nincs párja, ha valaki, ő aztán úgy fogja összerakni az anyagot, ahogy a nagykönyvben meg van írva, legalább annyira maximalista, mint az estek többségében magam is, mindehhez sosem elégedett a környezetével, amely persze nem feltétlenül arra a maximalizmusra törekszik, amire ő: forgatási idő, helyszínről helyszínre vándorlás, kötöttségek halmaza, melyeket jó lenne elfelejteni esetenként, de vannak, s ezeket ő maga is érzékeli általában, mikor éppen nem dolgozik: de ha dolgozik, nem lehet kirobbantani. Csak még ezt a tárlót felveszem, hangzik negyed órával a tervezett indulási idő után, ez a csak még a negyedik csak még, P. csillag-kék szemekkel, arcán a mindentudó tapasztalat biztonságával tekint rám, szóljak már rá, mennünk kéne. Szólok. Vagy nem. Szeretem nézni, ahogy dolgozik. Magyaráz.

Velük tanultam meg, mi az a lastolite, hova dugod a hangot, honnan kölcsönzöd a kamerát, hogyan tekered össze a kábelt, hova állsz, hova rakod a gegent, mennyire forró a lámpa, ha égve hagyod és hogyan állítod fel az állványt. Kb. Hogyan élsz együtt tartós munkakapcsolatban, mintha házasságban élnél. Vidám.

P., a csillagszemű, más kategória: amilyennek egy gyártásvezetőnek lennie kell. Kicsit link, kicsit rápróbál, feszegeti a kereteket, ha rá tud venni valamire, s ezzel könnyíti a maga dolgát, addig ügyeskedik, míg rá nem vesz, de ha mégsem sikerül, bocsánatkérő félmosollyal megy tovább, mintha mi sem történt volna, s lép a következő tételre, hogy ugyanezt végigjátssza. Negyed órán belül dönt olyasmiről, induljunk-e Cannes-ba vagy sem, kölcsönautóval, szállás nélkül, majd útközben megírod a cikkeket, mondja, s ez a morc külsőbe oltott zabolázhatatlanul link szabadság felszabadít. Jövőre, ha minden igaz, három film is lesz a magyar szemlén, aminek ő a gyártásvezetője – erre, nem mutatja, de büszke.

Egymással való viszonyuk egyensúlyingadozásait kívülről figyelem: néha beletenyerelek valamibe, de hamar oldódik a feszültség is. T. panaszkodik P. linkségére, P. indokolatlanul túlzónak tartja T. alaposságát: aminek nincs pénzben mérhető eredménye, az nem feltétlenül számít jó munkának. Persze inkább csak szőrmentén alakul ez így, néha egy kis szakmai féltékenykedés, egy-egy mellékmunka kiderülése, kisebb, lekezelt vagy elhallgatott, előbb-utóbb azért elfelejtett sértődések.

T., mint Bergman hetedik pecsétjében a mutatványospár férfitagja. Te is gondolkodás nélkül átkísérnéd őket az erdőn.
P., mint aki sokat látott, mindent tud, de semmi sem érdekli: kacagó kisgyerek ül a szeme sarkában, éppannyira felelőtlen, felelőtlenül kegyetlen, nemtörődöm, játékos és szeretnivaló, mint az a kacagó kisgyerek.

Havi egyszer velük dolgozom. Nem szívesen válnék meg ettől.

Bényei Tamással vettük fel a harmadik anyagot, ő a Hot Jazz Band zenekarvezetője, kissé megfáradtan érkezik. Elmondom, mi ez, mit kéne mondani, mennyit nem tudunk vágni. A mai nap különösen idegbeteg volt, az első forgatáson több akadályba ütköztünk, mint egy év alatt bárakárhányszor, a második spotot még csak félig vettük fel, de azt a döglesztően meleg múzeumtérben, ez a harmadikba készülő interjú.

Elkezdi egyszer: mintha a koncertet rendező intézmény sajtósa lenne. Bele is sül. Hogyan mondja? kérdezi, elmondom, újravesszük. Negyven fok. A napon állok, de semmi Pilinszkys. Csak a hő. Megint belesül. A reggel óta valahol gyomortájon rekedt kényszeredett mosoly lassan kúszik felfelé, imádom a Hot Jazz Bandet, tisztelem Bényeit, ragyogó konferanszié, aki hallotta koncerten átkötni, tudja, hogy rutinja van ebben, de fáradt, indiszponált, nézz rá, int neki felém mutatva T., rám néz, belekezd, megint belesül, az arcán bocsánatkérő mosoly, érzem, hogy csörtet felfelé, megállíthatatlanul, vaddisznótempómab jön felfelé a bent rekedt, sok mindenből bogozódott anyag, s ki fog törni, ki fog törni menthetetlenül. Első tíz másodperc negyedszer. S akkor. Ő megpróbál nem megállni, én kifordulok a helyről, amelyet néznie kell, néz a semmibe, s mondja, én guggolva kacagok megállíthatatlanul. A akkor rám dől a lastolite, mert P., akinek tartania kéne, eltűnt, hogy telefonálgasson „a kis Verebessel” készített filmje kapcsán, fél órája a forgatáson kéne lennie, nekem több órája máshol, T.-nek a laptop-szervízben. Leállunk. Bényei, szegény, abbahagyja, a lestot felállítjuk, ismét elkezdjük, ismét kacagok, végül P. áll be a helyemre, én meg, néma, viharrázta fa támaszték, tartom a derítő állványát. Valahogy vége.

Utána még egy hosszabb menet, amit itt most nem ecsetelnék, de javaslom mindenkinek, hogy augusztus 24-e körül menjen el a MŰPA-ba, mert érdemes, s legyen akkor ez a kis következő hét elejéről a vasárnapba visszaprojektált történet és e kult-ajánló az első hét zárlata – jövőre veletek ugyanitt.

Györe Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.