hirdetés

Freiburgi napló 1.

2005. június 13. - Váradi Péter

Ide ajánlás kívánkozik, de katarzist akarok kiváltani, ezért meghagyom naplóm utolsó mondatául. Talán csak magamból váltok ki katarzist, és mégis. Egy hétig tartogatom magamban, hadd érlelődjék, és habár ez nyilván egészségtelen, vállalom a kockázatot. Legyen ez a dohányzás irodalmi formája.
hirdetés

Hoffmann meséi

Offenbach operája eddig csak szánakozó mosolyt csalt arcunkra, a freiburgi színház operaelőadása azonban az egész műfajjal kapcsolatban vélekedéseink és előítéleteink radikális felülvizsgálatára bír. Nekem pedig újra kell olvasnom Kierkegaard-t, mert végre érteni vélem, mi is az az ironikus a zenében. A Homokemberre épülő első felvonásban ugyanis, melyben a novellabeli Olympia, aki ott egy órásmester-szerű tudós mechanikus alkotása, és a „Szeretlek!”-en kívül mit sem tud mondani, itt egy szépség-klinika teremtményeként lép színre. Na persze, mondhatjuk, az ötlet kézenfekvő. Csakhogy az előadás! Mert ott van az ördöngösség, hogy ezt olyan parodisztikus energiával és örömmel adják elő, amilyet operaszínpadon még nem láttam. A díszletek Greenaway-t idézik, Olympia koloratúrái pedig olyan bámulatosan, hibátlanul és röhejesen pontosak, hogy az ember hangosan felkacag. Ó, kérem, hát nem olyan ez a lány, mint egy génkezelt paradicsom? Innen kezdeném tehát beszámolómat, hogy mi is történik manapság Freiburgban. Megjegyzem, csütörtökön Elfriede Jelinek darabját, a Prinzessinendrament mutatják be ugyanitt. Erről a helyi ingyenes hirdetési újságból értesültem, melyben ez afféle főcím volt. Én kérek bocsánatot.


Hogyan születik a filozófus


Ha valaki csak két mélyet is inhalált valaha Freiburg illatos (elképesztő illatok vannak, a város szívében is fa-virág-kaszáló-jellegűek) levegőjéből, könnyen előfordulhat, hogy akaratán kívül is filozófussá válik. Ez a következőképpen zajlik. Hirtelen meglátja maga mögött elmúlt és igen jelentős filozófusok (Rickert, Husserl, Heidegger, von Szilasy – de Basel, Nietzsche Basele is igen közel) elszántan falanxba tömörülő árnyait, maga előtt eljövendő és lehetséges gondolatait (ez konkrétan a hübrisz, legalábbis filozófusok esetében), majd a kettő hirtelen szétnyílik. A jelen beszakad, és egy szűk résen keresztül sötét hasadékba hullik alá az ember (persze, milyen ember az ilyen), és rossz esetben még össze is zárulnak felette múlt és jövő végtelen távlatai, hogy miközben a (nyilván) nyirkos falon puszta kézzel próbál majd visszakapaszkodni valahova, ami onnan lentről az életnek tűnik, már elgondolt gondolatok és még eljövendők egymással szövetkezve valaki mást válasszanak maguknak, aki majd kihordja őket. Egy másik gazdatestet, egy épebbet, makulátlanabbat és elhivatottabbat. A filozófiát kereső ember előbb-utóbb menthetetlenül vagy megőrül (az okoskodó minősített esete, aki az elmebetegség ezen teljesen hétköznapi formáját hivatásául választotta), vagy az őrület azon formáját kénytelen elviselni, hogy agyában gazdatestet tiszteljen, mely egyébként annyira nem is fontos a gondolandók szempontjából. Erre jön azután az akarat, és az akarat azt mondja: na ne! ez az én gondolatom, senki másé! És akkor a filozófus saját akaratát retorikává szublimálja, és Nietzschévé válik. Ez a különbség író és filozófus között. Az egyik hiheti, hogy amit mond, az csak az övé, a másik pedig nem. A zavaros eseteket az ’esszéista’ vagy ’aforizma-író’ terminusával foglalja össze a szaknyelv. Éppen csak hogy erre is mondhassunk már valamit.


Belebonyolódás


Itt bármelyik pillanatban megeshet, hogy a patikatisztaságú utcára két teniszütővel kilépő hatvanas nagymama hirtelen mozdulattal lehajol, felvesz valami számodra láthatatlan szennyeződést a járdáról, majd a megfelelő színjelzéssel ellátott kukába helyezve azt, folytatja útját a sportpálya felé. A járda ilyenkor kavicsokból van kirakva, ezek ovális-hosszúkás alakúak. Néha mintát, néha évszámot adnak ki. Bent egyenletesen, és lévén a város afféle polip a hegygerincek között, állábakként a völgyek felé kinyúló részeiben pedig kissé hepehupásan. Az, legalábbis ilyen korban már, adottság kérdése, ki milyen gyorsan képes egy városba belebonyolódni. Ebben a tekintetben vannak nálam tehetségesebbek, a középmezőny végén erőlködöm, hogy ne szakadjak le reménytelenül. Érdekes módon mindig látok esélyt, hogy a befutóra még lesznek tartalékaim. És olykor valóban. Most éppen a lassú felzárkózásban vagyok benne, felvettem a kellő ritmust az előzésekhez, de az élbolyt már nem fogom befogni. Ámbár innen is, ahol most ülök, látszanak a Münster, eme kiváló gótikus újjá-építmény tornyai, mely újjá-építmény egyébként az egész várost abba az ironikus regiszterbe emeli, melyre joggal mondta valaki (sajnálom, de megint Nietzsche, majd később idézek Aranytól is: „A’ tudománynak háza vagyok”), hogy az élet maga ironikus, éppen ezért nem érzi szükségét, hogy ő még külön is ironizáljon. Persze van valami gyomorszorító komolysága eme újjá-építményeknek, hogy már-már arra vagyunk kénytelenek gondolni, az irónia még talán egy a kétségbeesés által igazolt heroizmus humuszán virul leginkább. Erről többet nem is szólnék, értem ezalatt az egész újjá-építmény témát, meg hogy mi után. A város, mint Miskolc. Fekvésre, lélekszámra. A Fekete-erdő talán még nincs is olyan, mint a Bükk. Ennek ellenére némi árnyékot vet összehasonlításunkra, hogy Freiburg tulajdonképpen egy 230.000 férőhelyes szanatórium, ahol hosszú kerékpártúrák révén sem találni elhanyagoltabb szegletet. Ez azonban engem nem megnyugtat, hanem éppenséggel még eltökéltebb kutatásra sarkall, vajon hova rejtették, hova tették a szégyellni valót, a letagadott és a maga mélységes sötétségével minden jobb érzésű embert lesújtó hátlapot, a felszín alatti néma anyagot, melynek burjánzó jelenlétét, és eme jelenlét okozta hányingert oly érzékletesen írja le Sartre egyébként nem túl jó regényében (Az undor). Momentán ilyen itt nincs, legalábbis nem ebben az otthon bevett túlontúl is plasztikus értelemben. Bár, mondja egyik lakótársam, azért sok a lengyel vendégmunkás (apja munkanélküli) – válaszomban felvetem, hogy ha nem a francia, hanem a lengyel farmerek kapnák a zsíros agrár-támogatásokat, talán kevesebben jönnének. Majd kellő ismeretanyag híján vitánk a fogantatás és születés közti veszélyeztetett időszakban elsorvad, visszafejlődik, a kölcsönös elismerés mosolyoffenzívájává transzformálódik. Bár ebben némettudásom is ludas. És tényleg, lakásomhoz közel egy mini-emberpiacot fedeztem fel. Két-három ázsiai és orosz szokott ácsorogni egy sarkon, olykor lassít egy autó, mondanak egy címet, majd továbbhajtanak. A munkaerő pedig felpattan bringájára, és dolga után lát. Bár ránézésre van köztük olyan is, akinek minden normális bizottság megadná a rokkantnyugdíjat. Azt mondják szerte a világban, ez Németország legszebb városa. Készséggel elhiszem.


Fekete-erdő


A Fekete-erdő a német romantika afféle fészke. Baden-Würtenberg szövetségi állam, ahol Freiburg egyébként található (legnagyobb városa Stuttgart, pl. Audi-gyár), Franciaország és Svájc és Bajorország közé ékelődve a mag-Európának nemhogy a maghéján, de éppenséggel a legközepén csücsül. Itt, ebben a csücsülésben forrta ki magát például Hölderlin azzá, aki lett, hogy aztán a közeli Tübingenben végezze be életét. Az erdő itt befolyik a városba, beömlik a hegyoldalakon, és, mint David Lynch Twin Peaks című ragyogó szappanoperájában, a természet a legváratlanabb helyeken tör be a civilizált élet rostjai közé. Ennek például az a következménye, hogy a szomszédos temető kőfalából, melynek terméskő-réseibe éppen csak hogy befészkelődni kezdett a moha s némi aljnövényzet, egy derék munkás egy hatalmas légfúvóval fújatja ki a természetet. A természet azonban ezt nem veszi zokon, mert egyébként meg nagyon vigyáznak rá. A Fekete-erdő közepén, melyet a Feldberg nevű hegytömb jelez, egy kis tó, a Feldsee található. A körülbelül egyhektárnyi területű, szinte tökéletes kör alakú tavat négy 200-250 méteres esésű kaszkád táplálja, a tó maga 1100 méteren fekszik. Később erről a Fekete-erdőről még szólnunk kell.


Egyetem…


Mintegy negyvenezer diák, ebből hétezer külföldi. Van olcsó és jó menza – négy darab, mármint a nagyobbakat számolva. 2-3 Euró a napi menü. Az egyetemen meg vannak tüntetések, most fogják (hát persze, hogy be fogják!) ugyanis bevezetni a tandíjat, mely szemeszterenként 500 Euróra rúg majd a tervek szerint. A diákok boldogan tüntetnek, a járókelők mosolyogva nézik a diákokat, zene és dal lebeg a város szíve felett, miközben a tandíjjal valóban az elitizmus nem is éppen csenevész magoncának tövére fognak egy kis első osztályú trágyát hinteni. A tüntetés például úgy zajlik, hogy a rektor szobájában a radiátorhoz láncolják magukat, és egészen addig ott maradnak, amíg a rendőr egy roppant hidegvágóval fel nem szabadítja, majd ki nem toloncolja őket. A rektor természetesen végsőkig toleráns. A diákokról fotó is látható a www.spiegel.de oldalán. A rendszerünk (értem ezalatt a polgári társadalmat) sajátossága, hogy a tanárképzősök, akiknek egyébként általában kevésbé megy jól, csak éppen-hogy tüntethetnek, nehogy rendőrségi rekordjuk legyen, mert avval aztán elvágnák magukat az álláshoz jutás lehetőségétől. Bezzeg miniszterelnök vagy külügyminiszter még lehet az ember ilyesmivel, mint Joschka Fischer példája is mutatja. A diákok itt is tudják, hogy ha egyszer lesz tandíj, akkor nem lesz olyan kormány, amely meg tudja majd állni tandíjemelés nélkül. A jelenlegi rendszer egyébként hasonló a miénkhez, bár például a tanítóknak három szakot kell tanulniuk, és praktikusabb szellemben, ha jók a meglátásaim. De hogy maradjunk még a zöldeknél: itt a polgármester is zöld. (Na és vajon Miskolcon hogy van ez?)


…és konferencia


A polgármestert onnan tudom, hogy volt itt egy négynapos Schopenhauer-konferencia. Első nap, megnyitó. Tévedésből fél órával hamarabb ott voltam – és az otthon megszokott kép fogadott, huszonöt-harminc tudós ábrázatú nő és férfiú egy hatalmas teremben. Leültem az első sorba, mondván, ha már ilyen kevesen vagyunk. Nos, miután fél órán keresztül semmi sem történt, hátranéztem. Hirtelen kétszáz szemüveges tekintettel találtam magam szemközt. Az ilyesmi rám dermesztő hatással van. Ekkor hirtelen elkezdődött – a megnyitó. Melynek negyedik felszólalója a kettővel mellettem ülő, makulátlan öltönyös úriember volt, maga a polgármester. Tehát egy filozófiai konferencia megnyitójára személyesen elment, éppenséggel még mondott is valamit a hely szelleméről, a város filozófiai és egyéb műnemű hagyományairól, majd elegánsan örömét fejezte ki, hogy ilyen fontosságú esemény színhelye a város, és helyére ült. Mondom, negyedikként a rektor, valamint a szervezők nevében felszólaló két tudós után. Egy politikus, aki tudja a helyét.

Váradi Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.