Elfriede Jelinek

Sylvia Plath és Ingeborg Bachmann mint Kronosz és Gaia éppen Uránoszt herélik a második rész elején. A birkatetem egy keresztlécen csügg két hátsó lábánál felfogatva, ahogyan már az a nyúzáshoz szükséges, továbbá háttal a színpad felé, és a hasi részen Inge éppen valamit nagyon marcangol. Belsőségeket, belsőség-titánokat szabadít ki Uránoszból, majd jön a hosszas és komikus nyeszeteléssel birkátlanított fallosz – hiszen nem pénisz az, hanem nagyon is erektált gumifallosz, s bár birkáét én még nem láttam, mégis merem állítani, hogy inkább emberi. A felettébb véres jelenet először groteszk, majd amikor a lecsapolt vért és diákos lelkesedéssel kimarcangolt belsőségeket heréstül-tököstül egy edénybe teszik, jelképesen megfőzik majd kevés mérlegelés után kanalaznak is belőle, na az már a röhejes határán van, jobb híján, mert hát mit csináljon az ember. A nézőtéren fel is harsan egy-két kacaj, oldva a döbbenetet. A darab a Prinzessinnendramen címet viseli, és az itt előadott rész nem másról, mint nők életét megnyomorító identitás- és imázs-szörnyetegek pusztításáról szól. A zongoratanárnő gyermekkori eredetű nyomor. Ez más, ez globális, ha tetszik egyrészt mediatizált és globalizált, másrészt irodalomként létező nyomor, bár meg kell mondani, hogy Jelineknek van érzéke ahhoz, hogy semmi ne legyen ilyen egyszerű. Hiszen itt van Plath. És ha gondolhatjuk is – miként ezt megtehetjük bármikor, és miként azt bármikor megteszik velünk is –, hogy: „hiszen szerepet játszik”, azért az ő drámájának a szereposztását és konfliktusait mégiscsak egy gyermekkor őstörténete alapozza meg. Elfriede Jelinek e darabjában azon dolgozik, hogy fogva ezeket az önmaguk fagyott maszkjává merevedett nőket addig csapkodja egyiket a másikhoz, míg azok össze nem törnek egymáson, hogy azután kiderüljön, van-e mögöttük valami, avagy csak mi vagyunk, avagy már mi is összetörődtünk. Jelinek csapásainak ereje éppen e maszkok ütésállóságához mért.

Prinzessinnen

Szemben Plath őstörténeti drámájával, Jackie Kennedy tragédiája és annak összefüggései szinkronban vannak életével. Meg Marilyn Monroe életével. A Prinzessinnendramen negyedik-ötödik részét adják elő Freiburgban, mely két órára elég. Jackie Kennedy-Onassis két személy az első felvonásban – egy Kennedy és egy Onassis, mely utóbbi a játék egy pillanatában Marilynné válva parodizálja saját magát, Jackie 1-et. A színpad hátterében Jacqueline halottai vannak felfüggesztve szürke nejlonba csomagolva. Közülük a volt elnök kap főszerepet, a véres fejű és a fejlövéstől kissé csapzott hajú műanyagbabát ugyanis ide-oda rángatják, majd Jackie-Merilyn és Jackie Kennedy még egy kicsit veszekszik is rajta. Paródia paródiára épülve: Kennedyné, Monroe, aki a VOGUE címlapján annak idején fekete parókában parodizálta a tökéletes háziasszonyt (és vajon ki mást, mint Jackiet, akinek örök - vagy legalább is 1962-es haláláig örök - riválisa volt?), és Onassisné, aki magát és Merilynt egyszerre parodizálta.  Van erő a darabban, van benne dráma, ráadásul szellemes. Előzetesen kevesebbet vártam, pedig a Zongoratanárnő filmváltozata ugyanilyen pozitív meglepetést okozott. De az ember sosem tanul. A második-harmadik rész egy tagot alkot, melyben Ingeborg Bachmann és Sylvia Plath alkot szimbiotikus közösséget, hogy a nácivá maszkírozott és hatalmassá növesztett apa (a kis Sylvia addig-addig szorong, míg szegény csonkolt lábú és meglehetősen hétköznapi sorsú apjának fogvacogva a következő kérdést fel nem teheti: ugye démonizálhatlak?) és a nem létező, ám egyre jelentőségteljesebbé váló fal, és az annak repedéséből előkúszó ’testi én’ (bár ez értelmezés) végül összefonódjon egy afféle ’repedésből előkúszó és kisajátított fallosz-apa-testté’. Itt kapcsolódunk vissza Uránoszhoz, és az ő belsőségeiből való lakomázáshoz. A darabnak számos bemutatója van idén szerte a német nyelvterületen, bár az a legritkább eset, hogy mind az öt részét színre vigyék. Az mindenesetre a Theater Freiburg újítása, hogy az utolsó két, vagyis a negyedik és ötödik részt mindössze két szereplő segítségével adják elő, kivéve persze a legvégül, múmiaként színre lépő Therese-t, Theiresziasz női alakmását. Sylvia és Inge – Inge, akinek attribútuma a cigaretta, lévén, hogy életét az ágyában meggyújtott cigaretta oltotta ki – együtt fohászkodnak hozzá, és talán ő a halál, a szerep vége.

Alternatívák

A nyelvtudás hiánya olykor pótolhatatlan élményektől foszt meg – Charlie-tól (Kalr-Heinz) kaptam ugyanis egy üzenetet, miszerint ő este kibiciklizik a Fekete-erdőbe „bei der Heuernte helfen”, amiből nekem annyi jött át, hogy feltehetőleg üti egymást színház és Heuernte. Megköszöntem, ami itt azonos a visszautasítással. Nos, este megnéztem, mi a Heuernte. Kaszálás. Ennyi – kiment a barátom kaszálni ide az erdőbe, és hívott, hogy segítsek. Őszintén szólva egyrészt szívesen segítettem volna, másrészt viszont mindig is vonzott ez a hamisítatlanul giccses bukolika, értve ez alatt annak legfeneketlenebb fekete-erdei formáját, mely Heidegger gondolkodására is olyan megtermékenyítő hatással volt, hogy egész életében tisztások és a fák közt beverődő fénypászmák mentén gondolkodva próbálta meg elmondani nekünk, hogy akkor mi is van a technológiai fejlődéssel. Egy ideig győzködtem magam, hogy a nagyvilági színház semmiképp sem fért volna össze eme bukolikával szűkös időm miatt, de ez hazugság. „Egal!” Színház után felhívtam Charlie-t, hogy hogyan állunk az esti sörözéssel. Még éppen a zuhany alatt volt a nagy kaszálásból fáradtan, de a jóleső kimerültség számomra oly vágyott, ám jelenleg meglehetősen távoli érzésével tagjaiban hazaérkezve. De színház után, péntek este mindenki lazít, ezért Anikóval, orvostanhallgató barátommal leültünk egy kis tér egy kis kávézójában. Ez egyben azt is jelentette, hogy Matze buliján nem tudtunk jelen lenni. De nem is bántam, mert elgondolásaimat szerelem és barátság különbségéről talán még soha nem fogadta ilyen kimerítő figyelem, mint akkor. Ez viszont egyhamar világossá tette számomra, hogy orvos és filozófus nem feltétlenül beszél egy nyelvet az élet eme fontos kérdésében sem. Bonyolult gondolataim valahogy túlontúl is hamar váltak közhelyekké, amint megpróbáltam egyszerűsíteni őket.

Közös emberi sors

Mi több, talán nem túlzás azt állítanom, hogy a tudomány világában az ember könnyen úgy járhat, mint a csiga, aki a robogó expresszen a menetiránnyal szemben vánszorog, és olykor-olykor visszatekintve azt gondolja: „egész jól haladok!” De egyébként ezt bárki érezheti, bárki mehet szembe a történelemmel, saját életével, és még csak oda sem kell nagyon figyelnie. De akár oda is figyelhet. Az élet nagyobb mókamester. Az ember sosem fogja megérteni, hogy a hideg érintésű vas (még az expresszen vagyunk), amin kúszik-mászik, az vajon mi az ördög, és mire szolgál. Hogy klasszikust idézzek: „ez most valami, valakié, vagy megy valahová?” Vigasztalásul felidézem magamnak, hogy Spinoza azt mondja: „Az öröm az ember átmenete a kisebb tökéletességről a nagyobb tökéletességre”. Ezért tehát ma is sokat tökéletesedtem. Habár csak ki-tudja-milyen általános értelemben.

Váradi Péter