Fügék, hóesésben
2007. december 14. - Tomaji Attila
Sokműfajú szerző volt, esszéi szerintem a magyar esszéirodalom egyik csúcspontja, de nekem ő elsősorban költő, par exellence költő, akinek minden költészetté vált a kezében. Aztán az utolsó hónapok fájdalmai. Nagy falatokban harapta ki az életből a halál. Vitte magával diadalmasan lába járását, keze erejét, szeme látását, hangja színét. Szánalmas igyekezetnek bizonyult, hiszen a költői koncentráció képességét el nem érhette, meg nem ragadhatta. Az végig vele maradt.
- 2007. december 14.
Reggel a szokásos gyors tájékozódás az interneten, kávé, cigaretta, és a gomolygó füstben arra gondolok, jó ez az internet, nagyon is jó, de régen még jobb volt, amikor reggelente a Rudas Fürdő gőzében üldögéltünk, kicsit úsztunk is, aztán átsétáltunk az Erzsébet hídon, közben megszáradt hosszú hajunk, az újságosnál egyikünk vett egy napilapot, (majdnem mindegy volt, melyiket), másikunk az éppen esedékes Mozgó Világot, a harmadik az Ést, (ma már föladott függetlenségük miatt egyik sem érdekel), majd beültünk a Grinzingibe, kiolvastunk mindent, megbeszéltük, mi a nagy helyzet, aztán be az egyetemre. Jobb volt, nemcsak az ifjúság miatt. Szóval ma reggel olvasom, hogy 24 ezer fontért sikeresen elárverezték John Lennon egyik hajtincsét, amit stylistjének adott ajándékba 40 évvel ezelőtt. A világ még mindig tele van rejtélyekkel: manapság tényleg nem lehet tudni, hogy egy hajdarabka vagy egy zsebkendőbe törölt sperma holnap nem ér-e milliókat.
Vonatállomás, irány Pest. Délben találkoznom kellett volna egy érdekes nevű sráccal, Házi Hunorral, aki a Társalgó munkatársa. Lemondta, randi áttéve a jövő hétre. Hunor két riportot készített velem korábban, egyet Somlyó György halála után, egy másikat pedig Rákos Sándor Gilgames-fordításának újbóli kiadásakor. Felkészült társalgó volt mindkét esetben, arról nem is beszélve, hogy kitűnően vágja meg a hanganyagot.
Somlyóhoz élete utolsó másfél évében jártam fel, minden héten, a végső napig. Verseiből, regényeiből, esszéiből és műfordításaiból állítottam össze egy kötetet az Alexandra Kossuth díjas írók sorozata részére. Aztán bevont, mint kiderült, utolsó könyvének (Írjak? Ne írjak?, Nap Kiadó, 2005) munkálataiba, sőt, elkezdtünk dolgozni a biográfiáján, aminek befejezésére már nem kaptunk elegendő időt. Sokműfajú szerző volt, esszéi szerintem a magyar esszéirodalom egyik csúcspontja, de nekem ő elsősorban költő, par exellence költő, akinek minden költészetté vált a kezében. Aztán az utolsó hónapok fájdalmai. Nagy falatokban harapta ki az életből a halál. Vitte magával diadalmasan lába járását, keze erejét, szeme látását, hangja színét. Szánalmas igyekezetnek bizonyult, hiszen a költői koncentráció képességét el nem érhette, meg nem ragadhatta. Az végig vele maradt. 2006 tavaszán, 86 évesen írta meg 139. Talizmánját Tolsztojról, (magáról), s készült, tudom, beszéltünk róla, a 140. szonettre. Legutóbb már csak egyetlen szó izgatta: hálózat. Ezt a szót megírni, mondta sokszor. A szó volt a háza, a nyelv a hazája. Amikor a farkasok rétjén betették a földbe, arra gondoltam, most valahonnan biztosan érdeklődve nézegeti azt a sírásót, akinek haja copfban, aranysárgára festve, szakálla W alakúra vágva…
Délután esni kezd a hó. Ikreim feléért, Bertáért megyek az egyik óbudai iskolába. Besétálok a Templom utcába, mint ilyenkor legtöbbször, hogy lássam azt a földszintes házat, ahol az író utolsó éveit töltötte, ahol meghalt, miután két liter rizlinggel hazaballagott Kéhli mama vendéglőjéből. Kikapcsolt villany, ezért csak gyertyák, két sötét öltöny, néhány ing és Jókai-kötetek: ennyi maradt utána. Akik megtalálták, mesélték, az ágyában feküdt, és ujjaival fityiszt, vagy szebben, fügét mutatott… (Emlékszel, így kezdődik a Rómeó és Júlia. Nekünk mutatja kend azt a fügét?) Egyszer, egy nyáron, két héten át, minden este egy somogyvári, külvárosi kiskocsmában ültem barátaimmal, a napi munka után: régésztáborban voltunk, honfoglaláskori temetőt tártunk fel. Ott ismerkedtem meg Szabó Sándor pékmesterrel, öregember volt már, Steffl sört ivott, egy üveggel, nem többet, és záráskor, az asztal mellől felállva, mindig énekelt valamit. Inas idejét Óbudán töltötte. Sokszor ivott az író asztalánál, mesélte, azokban az utolsó időkben. Kézfogása, benne Krúdy tenyerével, része az életemnek. Állok a Templom utcában, belesek az ablakokon, amelyeken ha kinézett, egy lepusztult, ócska kávéházat látott, ami most az Óbudai Társaskör. Szeretem őt, mert megtanított arra, hogy bár lehet a pillanatnak is élni, szépségesen, az élet mélyebb térfogatát mégis csak úgy találjuk meg, ha mindig emlékezünk valamire.
Mielőtt elmerülnék, gyorsan elsietek a lányomért. Vác körül már hatalmas hószakadás fogad, Bertuka alszik a hátsó ülésen. Jessye Norman énekel. Most, mintha boldog lennék.
Hallgasd meg, kérlek, ezt a zenét. Hatalmas, mint a hó hazafelé.

Hozzászólás