Fül kell hozzá?

2006. május 9. - Kabdebó Lóránt

2006. május 9.

hozzászólás (0)

A napokban eszembe jutott, hallgató koromban 1956 nyarát egy dolgozat írására fordíthattam. A kor szelleméhez igazodó kiírás – Az Augustus-kori költészet ideológiai állásfoglalása – valójában egy lényegi hermeneutikai feladatot rejtett magában: a kimondott szavak miként alakultak ellenkező értelmű jelentések hordozóivá. A mondat grammatikai alakzata hogyan került ellentmondásba a belefoglalt logikai ítélettel. Borzsák professzor Tacitus-szemináriumán tanultam a módszert. Nem volt véletlen, hogy éppen mesterem Tacitus-előadását emelték váddá a forradalom után, benne látván egy modern Szókratészt, „az ifjúság megrontóját”. De hiszen éppen a forradalom előtt jelent meg Déry Tibor remeke is egy kutyáról, Niki címmel, Tacitus-mottóval az élén. Én nem csodálkoztam ezen.

Hadd adjam tovább, miként alkalmazom a húszévesen tanultakat mai munkáimban. Már csak azért is, mert barátok figyelemfelhívó megfigyeléseit szőhetem tovább. Különben is, mindig mondom: a filológia jószerencse kérdése, no meg szakemberek (vagy akár csak figyelmes olvasók) összemunkálása.

Az egyik legismertebb József Attila-vers, az Ars poetica tragikus csapdája:

S hol táborokba gyűlt bitangok

verseim rendjét üldözik,

fölindulnak testvéri tankok

szertedübögni rímeit.

Atyai barátom, Vas István mesélte: ifjúkorától barátja, Aczél György elküldte véleményezésére egyik előadását. Benne úgy szerepelt a versszak, mint a fasizmus elleni állásfoglalás hatásos példája. Ez az értelmezés ekkorra már közhelyszerűen rögzült. Szabolcsi Miklós 1952-ben ezáltal méltatja, magam is 1959-es tanulmányomban így értelmeztem, Gáti József, legnagyobb versmondóink egyike pedig a vers előadásának leírásában hangsúlyozza: „E versszak már nyílt szembeszállás a fasizmussal. Míg az első két sor a megvetés és gyűlölet hangja, a versszak második két sorában fenyegető prófétai erővel hirdeti azt a tényt, mely halála után csak nyolc évvel, de bekövetkezett. Az előző versszak bizakodó és biztató hangját pillanatnyi váltással fojtottabb, mélyről induló hang követi, melyet az undor és gyűlölet árnyékol be. De csak egy pillanatra, mert a testvéri tankok dübörgésében a szabadság hangjait hallja, és az előadói hang is kitisztul és lezárja a versszakot.” Vas István hiába figyelmeztette a politikust. Pedig ha figyelmesen olvassuk, a versszakban a klasszikus drámára emlékeztető hely-idő-cselekmény egység található. Nem polaritás (fasiszták--kommunisták), hanem azonosítás; nem folyamat, hanem egyértelmű egyidejűség: megszüntetve az önmagát kiteljesíthető történelmi idő messianisztikus feltételezését. Különben is: hol tartották volna, a kiemelt üldözés szintjén számon József Attila verseit a fasiszták. Számon tartották viszont a kiközösítés szintjén a moszkvai emigrációban és hazai meghosszabbítású köreikben. Érthető tehát, hogy az életösszegező versébe ezt az elgennyedt sérelmet emeli meghatározó csapdává a költő. Azt az abszurd helyzetet fogadja „valódi világ”-ként, amelyben ugyanazok, ugyanott és ugyanakkor egyszerre támadják és védik költészetét. Onnan kell kényszerűségből várnia – a versszak variációi szerint -- hogy „erősítik föl rímeit!” vagy indulnak „megoltalmazni rímeit!”, ahol éppen üldözik is. Ha a hermeneutika nyelvére fordítom: a kitagadás a befogadás egyetlen állapota az ő ekkori sorscsapdájában.

A másik példám Szabó Lőrinc leginkrimináltabb szövege, a Hitler, a szónok. Misztériumként fogadja magáévá is a jelenetet? Hogyan is kezdi? „Tulajdonképpen alig hallottam a nagy beszédet. … Én elsősorban néztem Hitlert. A szónokot figyeltem, aki előadást formál meg népe és a világ számára.” És mivel fejezi be cikkét? „Ember és államfő, aki minden porcikájában érzi az üllő vagy kalapács goethei parancsát. Művész, aki a sorssal birkózik, amikor beszél.”

Már az is elgondolkoztathat, hogy egy politikai beszédet nem tartalma iránti érdeklődéssel figyel a beszámoló készítője, hanem művészi teljesítményként. De arra, hogy írása végén a költő jó angyala vagy valami gonoszkodó ironikus hajlam íratja a Goethe-idézetet, ki figyelt fel? Bernáth Árpád kollegám jelzi: a Nagy-Kophta parancsáról van szó ugyanis benne, akinek modellje Giuseppe Balsamo – azaz »Graf Cagliostro« -- az olasz szélhámos, botrányhős, intrikus, Mephisto előképe. És – szerintem – a Mario és a varázsló Cipollájáé is. Vas István fordításában:

Élj okosan, élj, ne álmodj,

jó, ha ezt korán megérted,

íme, itt egy jó tanács:

ing a nagy szerencse-mérleg,

nincsen nyugtonmaradás,

föl kell szállnod vagy leszállnod,

nyerned kell és úrrá válnod,

vagy szolgálni, hogyha vesztesz,

döntened kell -- győzz vagy reszkess,

üllő légy vagy kalapács.

És egy harmadik! „A finnek a háboru miatt most se egészen pesszimisták. Lehet hogy buták vagyunk, de mégis hiszünk -- glauben wir -- a jóságban -- an die Güte der Menschen” – írja egy fiatal finn újságírónő német-magyar keverék nyelvű levelében 1944 nyarán, visszhangozva – Labádi-Bertényi Gizella figyelmeztet rá -- Mannerheim latin nyelvű jelmondatát (candida pro causa ense candido), amely a finn nemzet szabadságharcos jelszavává formálódott. A debreceni diák – Szabó Lőrinc -- ismerte a gályarabok szobrát, az ostrom után erről írt „ártatlan” szövegbe szőtte a „finn út” álmát, vágyta szabadulása – és a szabadulás -- egyetemes érvénnyel átélt reményét:

mert hiszek benned, jóság, türelem,

hiszek benned, isteni értelem, --

hiszek benned, szabadság, szeretet,

s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek.

Tegyem hozzá: ennek hátterében a finnek hősies hazaszeretete mellett bölcs önkorlátozása is ott tündököl, a felkínált részvétel elutasítása Leningrád ostromában, amely hozzájárult önállóságuk megtarthatásához, a szovjet szatellit-lét elkerüléséhez.