Napok óta gyúrtam erre a hétfőre. Úgy tűnt, egy igazi unalmas, jellegtelen nap lesz, a kismamák rémálma, amikor se külön foglalkozás, se extra tennivaló. Vágytam már egy ilyen napra. Nem is akármiért: hetek óta éget belülről a sok összegyűlt és le nem írt történet, a befejezetlen forgatókönyv, a fejlesztésre váró weboldal.

Régebben, amíg a lányokkal voltam itthon, mindenki csak álmélkodott: honnan van nekem energiám egy, kettő, majd három kicsi gyerek mellett írni. Én meg csak mosolyogtam sejtelmesen, „nekem ez adja az erőt” - vonogattam a vállam, majd többnyire bevallottam, azért kell hozzá egy türelmes férj is, aki szó nélkül hagyja, hogy fut a lakás, hónapokig nem kerül elő a vasaló, halomban áll a mosatlan edény. Cserébe viszont – szigorúan csak a gyerekek alvásidejében – megszületett Rumini, Panka és Csiribí és számtalan terv.

Aztán jött a nagy váltás: megérkezett közénk Vilmos, a kisfiam. Így négytagúvá vált a Káosz Kommandó, és teljes lett a boldogságunk. Egyetlen egy apró nehézség támadt csupán: a kis gézengúz zsenge kora ellenére (a héten lesz másfél éves) napi 40 percnél ritkán alszik többet. Így persze nehéz az édesanyjának világhírű meseíróvá avanzsálni, ez a 40 perc még arra sem elég, hogy megválaszoljam a leveleimet.

Szóval azt tettem, mint C3PO és R2D2 a wookie elleni sakkjátszmában: kénytelen-kelletlen, pusztán az önző, túlélési vágytól hajtva stratégiát váltottam. Nem írok minden nap, de időnként, hetente egy-két alkalommal áthívom Tímeát, aki néhány órát játszik Vilmossal, én pedig boldogan feloldódom a számítógép előtt, és enyém a világ. Kivéve, ha az eltervezett napra lebetegszik valamelyik kislány (az igazságosság kedvéért őket is hadd mutassam be: Lilu 10 éves, Bori 6 és fél, Dalma 5 lesz), vagy lebetegszik Tímea kislánya, vagy közbejön valami más. Ezek a valami mások elég gyakran közbejönnek egyébként, az ember nem is gondolná, milyen gyakran adódik valami halaszthatatlanul fontos marhaság.

A tél rettenetesen alakult írás szempontjából. Igaz, befejeztem a Rumini 3. részét, de ez kisebbfajta csodának számít, ha hozzáteszem, hogy Mikulás óta állandóan beteg volt valaki. Volt nekünk náthás, köhögős, felső légúti nyavalya több körben, középfülgyulladás, a hányós-fosós fertőzés egyhetes és háromnapos változata, ezenkívül allergiás bőrelváltozás, elgennyesedett vízhólyag, térdsérülés, persze soha semmi sem egyszerre, a gyerekek mindig pár nap csúszással kapták csak el egymástól. Így persze december óta szinte mindig volt itthon valaki, aki nem tudott iskolába, óvodába menni, és – most direkt összeszámoltam – az elmúlt 3 hónapban 5 kórház 7 különböző osztályán fordultunk meg, igaz sosem kellett bent maradni… Nem sokat láttuk Tímeát.

Szóval, talán most már érthető: gyúrtam erre a hétfői napra. Igaz, a múlt héten még Vilmos és Bori is hánytak, de hétvégére, úgy tűnt, rendeződött a dolog, Tímea ráér, ígérte: jön, nekem meg már bizsergett az ujjaim vége, hogy kedvemre püfölhessem a klaviatúrát. És akkor jött, ami eddig még nem volt, állíthatom, évek óta nem történt velem ehhez fogható: a három hónapos betegápolás záróakkordjaként anyuci dőlt ki a sorból. 

Már éjszaka éreztem, hogy baj van (lesz), átragadt rám ez a bizonyos vírus a múlt heti betegekről, háborgó gyomor, hasfájás, nem ragozom. Reggelre már olyan állapotban voltam, hogy nem tudtam felkelni az ágyból, kivéve, ha rohanni kellett a legkisebb helységbe. Tamás gyorsan átszervezte a napját, hogy itthon maradhasson, pillanatok alatt elrendezett mindent: a lányokat elvitte az oviba, suliba, és rövidesen Vilmost is elvarázsolta itthonról (elmentek a Tropikáriumba halat nézni), hogy én gyógyulhassak. 

Én meg csak feküdtem kicserepesedett szájjal, rázott a hideg a takaró alatt, és rettentő komiszul éreztem magam. Egy kicsit még reménykedtem: ha jobban leszek, talán sikerül félálomba szenderülve belesüppedni egy jó történetbe. Az alvásközeli állapot úgyis egyik kedvenc alkotó időm: ilyenkor egész másként működik az agyam, és eddig még nem született mesém, amelyiknek valamelyik izgalmas fordulatát ne félálomban találtam volna ki. Szóval próbáltam megragadni a dolog pozitív voltát, az örömöt az ürömben, de hiába reménykedtem. 

A legelvontabb gondolat, ami befészkelte magát a fejembe a nap során, az volt, hogy a víz mellett jó lenne egy kis hideg meggylét is inni, attól talán nem émelyegnék annyira. Délutánra sem javult a helyzet, csukott szemmel hallgattam, mi zajlik kint a nappaliban. Tamás szenzációsan kezelte a helyzetet: átszűrődött hozzám a társasjátékozás zsivaja, később a frissen készült pattogatott kukorica illata. A lányok néha belestek hozzám, a nagyok azt kérdezgették, kívánok-e valamit, Dalma megállapította, hogy legalább este már nem kell külön felvenni a hálóingem. Megértők és gyengédek voltak, egészen meghatódtam. 

Egyedül a kicsi vette nehezen az akadályt, időnként elszabadult az apjától, odatipegett a szobámhoz, kis kezével döngette az ajtót, miközben panaszosan kiabálta: anya! anya! Egyszer megpróbáltam megszoptatni, de nem esett jól, ő meg türelmetlen volt, hiába magyaráztam, hogy egy félig kiszáradt anyából nem folyik úgy a tej, mint máskor. 

Félig öntudatlanul konstatáltam, hogy Tamás valamikor lefektette a gyerekeket, és utolsó erőmmel azt próbáltam magamba szuggerálni: igenis lesz erőm holnap reggel felkelni, és újra csatasorba állni.

Berg Judit