Füstköd mögül, avagy Főhős úr tisztán lát
2006. november 16. - Nagy Koppány Zsolt
Mit ad isten, hazafelé találkozunk egy másikkal is, akinek szintén köszönni kell, mert ismerjük, de annyira nem, hogy jóízű beszélgetésbe elegyedjünk. Bocs, nekem itt le kell szállnom, mondjuk otthonunktól körülbelül másfél kilométernyire, mikor látjuk, hogy levegőt vesz, és mesélni akar. Így teszünk. Langyos este van, gyalog megyünk tovább, és ami a legfontosabb: egyedül.
- 2006. november 16.
A könyvbemutatóval járó izgalmak miatt visszaszoktam a dohányzásra, de így, csütörtök tájt már érződik, hogy nem az vagyok, aki voltam egykor a magam napi két dobozos adagjával. Igaz, látszik már a hétvége, amikor büntetlenül pöfékelhet az ember, de még hátravan két korán kelős nap, amikor a gyomorsav kispriccel az ember fülén, a gyomor maga pedig úgy fáj, mintha három évvel ezelőtt lennénk – amikor fekélyveszély miatt sürgősen le kellett szokni.
Galád teremtés a test, pontosan tudja, mikor lehet játszani velem, persze, ki vagyok én, ha a testem „velem” játszik, de ezen most ne akadjunk fenn: szóval pontosan tudja az átkozott, hogy igen, most nyugodtan rosszul lehet, mert elnézést kérek majd és kimegyek a mosdóba öklendezni, kínos, persze, hogy az, de nincs más választás. Néha viszont jó barát, tudja, hogy most olyan a helyzet, amikor ki kell tartania, úgyhogy kitart, pedig már ki is találtam, mit mondjak, mielőtt feladatot hagyok fel és kioldalgok az óráról.
Mondják, hogy nem lehet leszokni, s ez alighanem így is van.
Valahányszor leszokik ugyanis az ember, előtte – még egyszer, utoljára – ad a dohányzásnak. Amint Thomas Mann mondja A törvény című elbeszélésében: „Barátaim! Az egyiptomi kivonulás alkalmából éppúgy öltek, mint loptak. Móse azonban szilárdan eltökélte, hogy ez utolsó ízben fordult elő. Hogy bontakozzon ki az ember a tisztátalanságból, ha nem hoz még egy utolsó áldozatot azzal, hogy alaposan bemocskolja magát?” Még jó, hogy vannak ilyen idézetek, könnyű takarózni velük, nem lóg ki az ember füstös és patkós lólába a fogadkozási „paplangy” alól (ezt már Karácsony Benő írta).
Bezzeg, amikor van egy kis hörgés, fulladozás, egyből odalesz a legénykedés: tavaly óta allergiás vagyok ugyanis, s szeptember körül igen keserves heteket töltök zsebkendőim társaságában. Tavalyig meg voltam győződve, hogy az allergia a nyavalyás intellektuelek betegsége, és néha valósággal vágytam arra, hogy nekem is legyen. (Nagy Endre írja az ifjú Krúdyról az Egy város regénye című művében: „De fölényes presztízse akkor nőtt a szememben a legmagasabbra, amikor reggel, mielőtt útnak indultunk volna, a redakcióban, unott arccal – mintha csak a toalettjét végezte volna – egy csomó vért köpött a lavórba. Könnyed eleganciával mondta, hogy ezt ő mindig csinálni szokta, mert beteg a tüdeje. Megsemmisülve, fojtott irigységgel néztem rá. Akkoriban ifjú költő számára a tüdőbaj az volt körülbelül, mint ma a Baumgarten-díj; nem nagy anyagi előny, de a költői autentikumnak hivatalos elismerése. Egyszer Ady Endre is köpött vért, de aztán kiderült, hogy csak a fogából jött. No sebaj. Később behozta.”)
Aztán végre lett.
Egy hónapig sípolt a tüdőm, rossz volt hallgatni, az asszony összekacsintott a doktornővel, aki aztán morcos hangon rám szólt, hogy a dohányzást márpedig abba kell hagyni. Hogy miért? Mert idült bronchitisem van, azért. Ez a tudományos kifejezés úgy hatott rám, mint Spiró György regényében, Az Ikszekben Boguslawskira az orvos szavai: „– Nyugodt életmód – mondta Czekierski szigorúan –, különben a vér megsűrűsödik a fülben, és kimerevíti a kalapácsot. Ha a kalapács, uram, egyszer megdermed!... Elhallgatott. Boguslawski rémülten elképzelte, hogy megdermedhet a kalapácsa.”
Magam is rettenetesen megijedtem: quod erat demonstrandum (what was to be proven): az élet (s ezen belül a dohányzás) olyan, mint az irodalom.
Azért cigarettával a kezemben megyek tanítani, és otthon is gyakran kilépek a gangra, már csak ezen a héten, nyilván.
A mai nap másik érdekessége a félig-ismerős, akitől mindannyian rettegünk, s aki viszont sosem retteg tőlünk. Többnyire régi osztálytárs vagy „egyszer ittunk valahol”-haver, és biztosan nem olvassa ezt a naplót. Ő az, aki arcán bárgyú vigyorral elindul felénk a villamos túlsó végéből, mert mindenáron beszélgetni akar, nem éri be egy fejbiccentéssel. Egészen közel jön, az arcunkba lehel, és megkérdezi, hogy vagy, mit csinálsz. Válaszolunk tisztességgel, hogy jól vagyunk, s ezt meg ezt csináljuk. És te, kérdezünk vissza, de a válasz már nem érdekel. Részletesen kifejti, közben leszed egy szöszt a kabátunkról. 
Aztán elfogy a téma. És még hátravan jó néhány megálló. Na és, próbálkozunk, hol laksz és mennyiért? Vagy: hol dolgozol és milyen? Esetleg: mit tanulsz és miért? Ő is rájön közben, hogy a kérdéseket nem az érdeklődés teszi fel, hanem a kínos csend. De azért mesél, mindjárt leszállunk végre, reménykedünk.
Akkor hát add meg a számodat, mondja, mikor látja, hogy szedelőzködni kezdünk. Ja tényleg, mondjuk, add meg te is, aztán az utolsó számjegy helyett eggyel kisebbet diktálunk, hívogasson mást a nyomorult. És a hétvégén fussunk össze, mondjuk szinte egyszerre, feltétlenül, barátom, feltétlenül, mormogjuk leszállás közben.
Mit ad isten, hazafelé találkozunk egy másikkal is, akinek szintén köszönni kell, mert ismerjük, de annyira nem, hogy jóízű beszélgetésbe elegyedjünk. Bocs, nekem itt le kell szállnom, mondjuk otthonunktól körülbelül másfél kilométernyire, mikor látjuk, hogy levegőt vesz, és mesélni akar. Így teszünk. Langyos este van, gyalog megyünk tovább, és ami a legfontosabb: egyedül.
Hozzászólás