környéken ahol élek, Budapest egyik leggazdagabb, leginkább polgáriasult szögletében, az utcaképhez tartoznak a hajléktalanok. Télen, nyáron, mindig lakik valaki az utcán – Budapest ilyen város, nemcsak a házait, az utcáit is lakják; nemcsak madarak és kóbor macskák hanem nyomorukból kiemelkedni képtelen, otthontalan emberek ezrei. Nomádok, a betonrengeteg vándorai, parkok és aluljárók matracrajáró koldusai. Ruháikat, értékeiket testükre aggatva vagy maguk köré gyűjtve manővereznek a lét peremén, a halál testközelében teljesítve a túlélés napi penzumát. Emberhez méltatlan életük folytatása nagyobb lelki és fizikai erőt igényel tőlük, mint bármi, amit a magamfajta lakással, jövedelemmel, személyes térrel és intimitással rendelkező nyárspolgár mindennapi rutinjai során tehet.

Egy időben a Duna-partra jártam futni, és büszke voltam rá, hogy a leghidegebb télben, mínusz sokfokban is felveszem a futócipőt. Aztán láttam, hogy a mínusz sokfokos Duna-parton lakik egy asszony, akinek háztartását két hatalmas szatyor jelenti, ruhásszekrényét pedig mindig magán hordja. Egyszer megkérdeztem tőle, nem fázik-e, azt mondta nem, csak mínusz hét-nyolc fok van, ő pedig már mínusz tizenötben is éjszakázott itt, sokkal kellemesebb, mint a menhelyen. A hajléktalanokkal foglalkozó alapítványnál tudtak róla, B. viszonylag jól felszerelt és jól nyomon követhető hajléktalan, figyelnek rá, ne aggódjak, mondták a telefonban. Ez egyfelől megnyugtatott, másfelől megszégyenített: büszke vagyok rá, hogy esténként húsz-huszonöt percre kimerészkedem a fagyba, ez az asszony meg ebben a fagyban tölti az éjszakákat, egyiket a másik után, és nem tart rá igényt, hogy befogadják egy fűtött menhelyen.

Ha nyáron a fenébe kívánom is a környékünkön lakó hajléktalanokat, és nem túl sok pénzt adok nekik, télen mindig többet szánok rájuk, ezzel próbálva megváltani magam az embertelen létük felett érzett szégyentől. Nyáron viszonylag gyorsan besokallok: a második-harmadik alkalommal, amikor pénzt kérve leszólítanak, már idegesítenek és azt gondolom, hogy mégiscsak abszurditás, hogy emberek az utcán vezetik a háztartásukat, folytatnak anyagcserefolyamatokat, kéregetnek, isznak, bűzlenek. Télen viszont valahogy ők is fegyelmezettebbé válnak: a sarkunkon lakó két férfi fekhelye, pokrócai és élelmiszerei például takaros kempingezők holmijaira emlékeztetnek, aminek látványától az ember szinte kedvet kap, hogy kipróbálja, milyen lehet a CBA meleg levegőt fúvó szellőzőnyílása előtt éjszakázni.

Tegnap este hazafelé menet láttam, amikor valaki ennivalót hozott nekik, nyilván a meleg, tiszta pokrócokat is valakitől kapták, ilyenkor én is rendszeren adok nekik pénzt. Ők a polgári hajléktalanok. Van az utcánkban, kicsit távolabb, egy értelmiségi hajléktalan, ő mindig olvas, nyaranta reggelenként az egyik, abban az időben még ki nem nyitó kávézó teraszán üldögél, teát iszogat és olvas, nyilván megállapodott a kávézóval, hogy ilyenkor használhatja az asztalt és a padot, és meleg teát is rendszeresen kap valahonnan, talán a sarki McDonalds’-ból, nem tudom. Szolid, konszolidált hajléktalan, de vigyázni kell, hogy az ember ne menjen túl közel a fal mellett tornyosuló holmijához, mert azt nem szereti. Télen behúzódik a közeli aluljáróba, pénzt sosem kért tőlem, ma reggel épp láttam, amikor a szálláshelyéről bögrével a kezében teáért indult.

Vannak persze lumpenhajéktalanok is, akik gyakorlatilag folyamatosan részegek és a járókelők tekintetétől nem feszélyezve vizelnek az utcán. Büdös, leépült, magukból kivetkőzött emberroncsok, mellettük elhaladva zavartan fordítom el a tekintetem, és igyekszem minél gyorsabban minél távolabb kerülni tőlük, általában pénzt sem adok. Ha gyerekkel vagyok, megpróbálok velük szemben némi empátiát imitálni, hadd lássa a gyerek, hogy büdös embertársaink sorsával szemben sem lehetünk egészen közömbösek, esetleg egy kisebb összeget is juttatok nekik, vigyázva, hogy bőrfelületem ne érintkezzen az övékkel.

A múlt héten találkoztam egy drogos hajléktalannal, a földön ült egy ház falának dőlve az Újpesti rakparton, megkért, hogy kísérjem oda egy piros Suzukihoz, amibe épp beszálltak, biztosan érte jöttek mondta, csak nem veszik észre. Jó, mondtam, menjünk, de pár pillanat múlva meglepetten látta, hogy a Suzuki elhajt, úgy látszik, mégsem érte jöttek, vagy tényleg nem vették észre ezek a hülyék, mondta kétségbeesve. Megkért, hogy hívjak egy mentőt, nemrég halt meg az anyja, mondta, ki van borulva, ha lehet, várjam is meg, míg kiérkezik. Negyed órát vártam, közben teljesen átfagytam, neki fizikailag szemmel láthatóan semmi gondot nem okozott a várakozás. Lelkileg viszont tényleg rossz állapotban volt, van ebben valami politika, mondta, hogy nem jönnek érte, bár nem akar túlságosan paranoid lenni, tette hozzá. Azért nem jönnek, válaszolta a kérdésemre, mert az ilyenek, mint ő nem érdekelnek senkit, róla „azok” már lemondtak. Legalább négy szakmája volt, autófényező, szobafestő, szövő meg még valami, mondtam is neki, hogy akkor sokkal hasznosabb dolgokhoz ért, mint én. Aztán megjött a mentő, megkérdezték tőle, hogy mit ivott és mit szedett be, közölték vele hogy hová viszik, de előtte megkérik, hogy dobja el a nála lévő injekciós tűt, nem, nem az utcai szemetesbe, hanem a náluk lévő veszélyeshulladék-gyűjtőbe. A mentősök szakszerűek voltak, nem durván és megalázóan, bár némi lekezeléssel a hangjukban tették a dolgukat: érezhető volt, hogy azt gondolják, róla már tényleg le lehet mondani. De sem ők, sem én nem vettük magunknak a bátorságot, hogy ne segítsünk rajta. Nekik munkaköri kötelességük volt, nekem lelkiismereti: lehet, hogy le lehet róla mondani, de nem szeretnék én lenni az, aki ezt a végzést kikézbesíti neki.

Ezek a napi rituálék, hajléktalanokkal szembeni rutinok, melyek mögé bújva igyekszem épp ésszel megúszni a közvetlen közelemben viruló nyomor jelentette szégyent, tehetetlenséget és dühöt: tudom, nem futhatok el a sorsukért viselt felelősség elől, mert minden lehetőségem megvan rá, hogy enyhítsek az osztályrészükül jutott kínokon.

Mégis elfutok.

Beszélő folyóirat