(„Egy derék tudós ember nyár derekán felmetszette az egyik gerle begyét, hogy mit evett és mennyit; hát bizony kisült, hogy a begyben 1942 mag volt, ebből pedig 1932 volt a fűzlevelű mérges kutyatej magva, egy meg az aszaté. Sokkal több a haszna, mint a kára; azért védeni kell. Van még elég.”)

Törékeny és sérülékeny, időt kell rá szánni. Ám még úgy is könnyű megsebezni, kicsit összetörni, amiért kár. Nem egy ellenálló. Tartja magát ugyan, egyetlen és oszthatatlan a kés érkeztéig, nem is gondolná az ember, mennyire egybe van. De, talán mert originális, talán mert nem állt össze krumplitortának eddig az elmúlt kb. 15 milliárd évben semmi a világmindenségben, megszolgálja a törődést. Különös állaga s természete (mi mása is lehetne annak, ami első?) időt kér a megbarátkozásig, időt a megszokásig, a megszerethetésig. Ha úgy vesszük, hát megvan a hiányzó anyag. Természettől való, kiderült az első, nem szándékos próbán. Történt ugyanis, hogy a fölszelésekor lepergett morzsáit szerző galambok elé vetette déltájt, a konyhaablak bádogpárkányára. Elhamarkodottan. Két szélsőséges balkáni vad gerle menten lecsapott a delikáteszre, majd egymásra. Minthogy a konyha egy dohányzásra kijelölt hely, mindazonáltal ablaka résnyire télen is nyitva, egyik szárnyát benyomták a küzdők, „in side” pankrációvá dagadt a küzdelem. Azaz csapkodtak-röpködtek nekem sparherd és mosogató közt, két poharat levertek (majdnem), s hiába lett félig nyitva az ablak, csukott felin akartak kimenni. Végül életveszélyesen megfenyegettem őket, kilátásba helyezve a közönséges kenyérmorzsa megvonását is, ha még egyszer így viselkednének. Ez hatott.

Hány évig él egy galamb? Tíz? Maximum. Egy galamböltő legyen öt. Akkor pedig ezek itt legalább a nyolcadik generáció. Déd-, ük- és szépunoka után már nem jön semmi a nyelvben, nincsen rá szó, pedig még három kellene. Mondjuk akkor, hogy a fenti látogatók egyike a harmadik szépunokája annak a vadgalambnak, aki egyszer (régen) az erkélyi muskátlinkba rakta tojásait. Odafészkelt. Fészkeltek, mert az apa is hozzánk költözött, s bár nem mindennap járt haza aludni, nappal felváltva kotlottak. A két tojás közül az egyik leesett a harmadikról, annyira verdesett a szárnyaival az, amelyik épp rajta ült, amikor meg akartam nézni, min ül. (Voltam tízéves.) Maradt egy, az ki is kelt. Ott tanult meg felülni, járni, beszélni, végig lehetett nézni. Sokáig visszajárt kosztosnak, aztán többet nem jött… De pár év múlva megjelent egy másik, szakasztott az anyja, azt kellett etetni. Aztán, már a Gergely Győző utcai lakás ablakában az ő lánya is felbukkant, és ez így megy a mai napig.


Voltaképpen törvénybe ütközök ezzel az etetéssel. („A parlagi és vadgalambok esetén rendeletileg sem találtunk jobb megoldást, mint hogy a tulajdonos kötelességévé tesszük az ellene való védekezést, a fészkelés megakadályozásával. A módszer megválasztása a galambok fészkelésének a megakadályozására a tulajdonosra van bízva, ez lehet huzalozás, tüskés szalag, lemeztüske, hálózás, riasztás, hang- vagy optikai hatás, ragadozómadár-forma kirakása műanyagból vagy gumiból, pirotechnikai eszközök alkalmazása, bizonyos feltételek esetén kilövés, riasztó lövés – a rendőrséggel egyeztetve.”) Fel is szokott szólni a Lajos, hogy ha leszarják az orgonabokrát, bejelentést fog tenni. Mert betegséget hordoz.


Egyik rokonuk a 80-as években fölkeresett firenzei albergómban, a távolság nekik üveggolyó. Az Arno túlpartján laktam, és egyik reggel arra ébredtem, hogy ott motoz a francia erkélyen. Panini morzsát kapott, de hozzá sem nyúlt. Állítólag rászoktak ott a narancsra, a Boboli-kertbe járnak mindenféle pálmákra, déli gyümölcsökre. A macskákra viszont sokat panaszkodnak.


Az az igazság, hogy kutyás vagyok, nem szeretem a madarakat. Buksi (fr. bulldog) sem. És most akkor leszállok a krumplitortáról.