Mostanában korán kelek. Reggel hétkor. Erről nem is érdemes többet. Mindenesetre elég fárasztó. Felborítja az egész napirendemet, így aztán rögtön nem arról írok, mintha nem írnék naplót.
          Egyik ismerősöm akkor hagyta abba a naplóírást, amikor az anyja beleolvasott. Ez még semmi. Megjegyzést is fűzött hozzá, odaírt valamit a margóra.
          Komment az én írásomhoz is érkezett, idézem: „Tessék mondani, mi ebben az irodalom?” Minek tagadjam, ez kissé elbizonytalanított. Egyrészt ugye hangsúlyos az a körülmény, hogy fogalmam se lehet, kit takar az úgynevezett nikknáme, irodalomprocesszort-e vagy naív ifjút. Úgy döntöttem, ez utóbbiról lehet szó – gondolom mindezt az udvarias stílus alapján, no meg az érdeklődés őszintének tűnik, egyfajta tudásvágyat vélek felfedezni a kérdésben. Vagy mögötte. Tudniillik véleménynyilvánításnak egyszerűbb lett volna azt írni, hogy: „Hát ez egy szar, nem irodalom.”
          Másrészt pedig, hát nem vagyok én író, vagy micsoda, olvasó is alig (két kölcsönkönyv van nálam, de egyiket sem) (na, majd). Költő már voltam, tinédzser-éveim végén, méghozzá országos hírű. Persze csak a televíziós nyilvánosság okán. Ráadásul álnéven.
          Rengeteg levelet kaptam, többnyire csajoktól. Aztán mikor mentem stoppal Balatonra, és már jó ideje nem vett fel senki, azt gondoltam „Na, most mi van? Ki az a Lengyel Gellért?” – ezen a néven publikáltam, ebből lett aztán Lengyelszky fivérek. Aztán felvett egy Trabant (ebbe akkor bele sem gondoltam – Trabanttal a Balatonra, nagy költő voltam, bár ez meg már rákkendroll) ami tele volt dinnyével. Boglárlellére mentem egy ismerősömhöz, csak nem tudtam a címet, ráadásul közben kettévált a falu Boglárra és Lellére. Valamelyiknek a főterén haladtam át aztán, magamban kiröhögtem az ott lézengő kjúrosokat, mígnem az egyik odaszaladt hozzám, hogy: „Nem te vagy a Lengyel Gellért?” Hát így. Remélem, megvan még, becsben tartva, a közös fotó. Jól van, rendben, nade merre van itt valami minisztériumi üdülő, oda igyekeztem ugyanis, ismerősökhöz. Végül a parton aludt Lengyel Gellért. Másnap mégis meglett az üdülő, mivel kerestem.
          És ezt tudom válaszolni a komment-kérdésre is, némileg játékosan: keresed, azt megleled.
          A kilencvenes évek elején megnyertem a Miskolci Egyetem zártkörű novellapályázatát. Meglehetős fölénnyel. De mivel a pályázat zártkörű volt, én pedig körön kívüli, kénytelen voltam másnak a neve alatt. Egy ott tanuló ismerősöm csoporttársa vállalta, hogy na jó. Aztán nem győzött menekülni a zaklatások elől, hogy ki az a Rita az írásban, merthogy neki másmilyen nevű mennyasszonya volt, az írást viszont nem olvasta. Én meg az ő nevére nem emlékszem, amit akkor kölcsönadott nekem. Furcsa érzés volt ez az egész.
          Na ennyit az álnevekről.
          Meg még annyit, hogy amikor ’92-ben szerepeltem a költészetnapi műsorban, Lengyel Gellért néven martam föl a lóvét. Aztán erre a névre érkezett később a felszólítás, hogy fizessem be a nem tudom hány százalék nyugdíjhozzájárulást. Haha. Lengyel Gellért nem vált jogosulttá a nyugdíjra.

          De nem csak ez történt ma. Visszatért a moziba a stüszivadász, immár kalap nélkül. Leült az üres előtérben, és fennhangon telefonálgatott. Hallottam, ahogyan több barátját is felhatalmazta, hogy igyon a kontójára – ki sört, ki unicumot – aztán mindegyiket utasította, hogy lőjön ki egy-egy vaddisznót. A fővadász. A moziműsort két szemüveggel nézte meg. Úgy vadász ez, mint az öreg az Ibsen-drámában. Ugyanakkor senkinek egy rossz szava sem lehet rá, nem volt tolakodó, nem zaklatott találós kérdésekkel, mint némelyik másik bolond. Elüldögélt magában, megvolt a telefonpartnereivel.
          Én viszont megvagyok a mai háromezer leütéssel, ha már mindenki nyaral, és nekem kell irodalomfélét produkálnom. Azt pedig mindenképpen örvendetesnek tartom, hogy van, aki nem dől be annak, hogy fenntartás nélkül irodalomként olvassa el azt, amire ráütik a ’litera’ bélyeget.

Oláh Lehel