Szóval, hogy akkor miről írjak? Ha nem jut eszembe semmi, akkor általában a vonatokról kezdek el szövegelni. Csak hát a mai héten már született egy személyes vonatkozó netnapló. Amikor ebbéli örömömet megosztom a szerzővel, valamint azt is, hogy ezzel elírta előlem a vasutat, D. azt válaszolja, hogy hetek óta nem is ültem vonaton. Ez igaz. De miért kell ahhoz vonatra ülni, hogy írjak róla? Mint gyerekkorom alapviccében: a krakkói rabbi felkiált, hogy Varsó városa lángokban áll! Néhány óra múlva érkezik valaki, aki elmondja, hogy egy gyufát se gyújtottak Varsóban, annyi tűz se volt a napokban. Erre a rabbi egyik elkötelezett támogatója csendre inti a messziről jött embert: hitetlen, neked az nem elég, hogy a rabbi a két szemével ellátott Varsóig? A vonaton mint témán valahogy mindig rajta vagyok, de most mégse találom a megfelelő szövegvágányt. Írhatnék a tenger csodájáról, két hétig benne voltam, de a szombatról szóló naplóba beletenni a tengert olyan, mintha egy palacknyi tengervizet öntenék a kádba. Se vonat, se tenger. Maximum: bicikli és Duna. 

„Ha kijöttél végre a fürdőszobából, hozzál már át nekem egy kiló fúgázót.” – sokáig azt hittem, ez lesz a hét mondata. Ülök csütörtök késő este a Millenárison, kantiánusan csillog az ég fölöttem, rotyog a bográcsos slambuc mellettem, amikor felhív egy ismeretlen szám ezzel a felszólítással. Hangjában a kollegiális kedvesség érdesen keveredik a határozott utasítással. Miután leesik a mondat értelme, akár egy rosszul illesztett fürdőszobai csempe, megkérdezem az illetőt, hogy egészen biztos-e, hogy velem akar beszélni. „Egészen biztos, hogy nem.” Aztán másnap reggel újrahívott. Épp a fürdőszobában voltam, meg se várta, hogy kijöjjek onnan.

Aztán találtam egy még jobb mondatot. „Öt méterre álltam Márqueztől, és nem vettem észre.” Ezt legjobb barátom, Ádám meséli, aki tegnap(előtt) jött haza Kubából, és ezt találta nekem mondani szombat délután.

Kezdem magam rászoktatni a korai (legalábbis korábbi) kelésre: szombaton is fél nyolckor ébredek. Érdekes tapasztalat. Reggel hét és kilenc között két olyan órát találtam a napban, aminek a létezéséről már régen megfeledkeztem. Mintha egy nadrágon eleddig nem használt zsebekre bukkannék, úgy örülök pár napja ennek a néhány órának. Igazából még nem tudom őket kihasználni, egyelőre még azzal telnek ezek a reggeli gyakorlatok, hogy puszta létüknek örvendezek.

Reggelire görögkávé. Eddig akárkit kínáltam vele, visszautasította: kösz, főzök majd magamnak zaccos kávét, ha akarok. Életem eddigi legrosszabb görögtörök-törökgörög (lásd még: „A szeretőm fiús, görög leány, / Lányos, török fiú, ki egykor élt”) kávéját a szabadkai pályaudvaron hörpintettem Nemes Z. Márió társaságában, valahogy mégis jól esett, annyira autentikusan illett a zacc a miliőhöz. Életem eddigi legjobb görögkávéját pedig a tengerparton ittam néhány napja ébredés után, mégis volt benne valami kis hiány: hogy ezt az egészet nem tudom megosztani másokkal. És akkor máris abszolváltam a vonat és tenger kombinációt. 

Szombat délben családi ebéd a Pozsonyi úton. A trolibusz és az olajszag megkapó szinesztéziája. Az Újlipótban még mindig megáll az idő. Jár körbe-körbe. Elindul a Katonán, kimegy a Váci útig, aztán visszaindul a Radnótin, de a Pannónián elkanyarodik a Balzac felé, és onnan a Tátrán tér vissza, hogy újrainduljon, és végül megpihenjen a Szent István parkban. A park mellett található kávéházban talán egy presszókávét ihatna, ideje ugyan lenne többre is, de pénze aligha.

Három óra körül biciklire pattanok. Ahogyan tekerek Angyalföld felé, meglegyint a nyári délutánok egykedvű unalma-nyugalma. Az utcák ásítanak a kánikulában. Valahogyan a nyári időállás, talán a páratartalom és a fényviszonyok összefüggései, vagy a jó ég tudja, micsoda, de ezekben a hónapokban a múltrétegek és az emlékfolyosók sokkal közelebb jönnek, jobban érzékelhetők. Vagy csupán az, hogy eddig mindig nyáron voltam nagyonboldog és nagyonszomorú?

Merengésemben körülbelül idáig, illetve a Csavargyár utcáig jutok, amikor Ádám hív telefonon. Áttekerek hozzá a Szondiba. Éveken át ez volt életem legfontosabb pesti utcája. Itt laknak Ádámék, ebben az utcában volt a szobaszínház, ahol kamaszkorom zenitjén először fedeztem fel a szorongásrengetegben saját szabad személyiségemet, kvázi auf-Hegel: önmagam szabad művésze itt lettem.

Majdnem egy éve nem láttam a Breiert. Most Kubába jár filmfőiskolára (La Escuela Internacional de Cine y TV de San Antonio de los Baños). Előtte évekig Párizsban dekkolt, még előtte meg New Yorkban. Teljes ellentétei vagyunk egymásnak: ő állandóan máshová vágyik, és máshová is hajtja őt a hév; én egyre jobban kötődöm vagy kötődnék ahhoz, ami van, és maximum Csepelre visz a HÉV. Továbbá én szép vagyok, és szerény, de ezt a mondatot nem fejezem be inkább…

Az újralátás infantilis örömébe egy kicsit, legalábbis részemről, mindig vegyül a rég-nem-látás kamaszos zavara: hol folytatjuk, hogy folytatjuk? Attól a dumától, hogy x év után ugyanott folytattuk a mondatot, mindig a falra mászok. Az első mondat a játékos zavaré, hogy mit is mondjunk el egymásnak azonnal. Tehát teljesen természetes, hogy mindenféle lényegtelen szamárságról diskurálunk. Aztán megnézem a számítógépén a kubai vizsgafilmjét. Mintha egy korai Woody Allen-kisfilmet franciául forgattak volna le a kubai erdő kellős közepén. Mindig ugyanaz a lemez: a szerelmesek pontosan értik, hogy mennyire nem értik egymást. A filmben lévő párnak - egyiküket Ádám játssza, a másikat (a nőt) egy francia dokumentumfilmes lány, ezért a lingua francia – sikerül kijutni az önismereti erdőből, a happy ending tehát megvalósul, de nagyon úgy néz ki, hogy még elvesznek majd jó párszor.

Ekkor feltámad bennem a naplótolvaj (némi jánossylajosizmussal), elkezdem hát Kubáról kérdezni. Ádám mesél az iskoláról, ami 40 kilométerre van Havannától, és amelyet Gabriel García Márquez járt ki Fidelnél. A főiskola egy termelőszövetkezet területén kapott helyet. Ádám elmondása alapján egy campus és egy kibuc keveréke lehet a hely. Az oktatási épületek mellett salátaföldek és istállók. Százvalahány diákra több mint 300 alkalmazott jut. Külön ember strigulázza, hogy hányan jönnek a menzára, és hányan nem jönnek. A takarítónő sört csempész, a pedellus szivarokkal seftel. Ádám a nyolcvanas évek Magyarországához hasonlítja a mostani Kubát. Márquez régen minden évben előadásokat is tartott, legutóbbi látogatását Breier 5 perccel aztán tudta meg, hogy a nagymester elment Szentantalról. „Öt méterre álltam Márqueztől, és nem vettem észre.” Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy Márquez hogyan ocsúdhatott fel, amikor megtudta, hogy öt méterre állt tőle Breier Ádám a Szondi utcából, és nem vette észre.

Még elmegyünk nadrágot nézni a Nyugati mellé, de ezt a programot rövidre fogjuk. Az egyik idegesítően sivár hangulatú boltban elkezdek eladót játszani, példaképem a Latabár Kálmán alakította Dániel kartárs az Állami áruházból. A film, és ez most komoly, mindig zavarba hoz: egyszerre sematikus, egészen nyomasztó decibellel sztálinista tanmese, ugyanakkor meg a színészek és a zene miatt megkapó, varázslatosan szellemes alkotás. Hogy ugyanezt mondanám-e a filmről, és így nézném-e többedszerre is Feleki Kamillt, mint Glauziusz bácsit, ha egy másik totalitárius ideológia mellett tenne hitet? Aligha. Csakhogy ama másik totalitárius ideológia szóba sem hozta a humanizmust, ez a másik, a szocializmus elembertelenített és embert próbáló, embert törő mutációja, ez pedig, sajnos igen. Mintha itt lenne egy bizarr és lényeges eltérés, de a véralgebra szempontjából ez mindegy is. A fiatal Gábor Miklós, amikor megjelenik, és arról beszél, hogy mostantól minden máshogy fog menni az áruházban és az államban, akkor a megnyilatkozás kettős jelentése és kettős kockázata egyértelmű. Egyrészt tényleg máshogyan kellett volna mennie a dolgoknak azután, amibe belesüllyedt és még inkább belezuhant ez az ország, másrészt tényleg máshogyan is mentek a dolgok, megintcsak a lehető legrosszabb irányba. Dániel kartárs és Glauziusz bácsi, a derék Svejk földijeként, egyfelől az örök kisember apoteózisát fogalmazza meg, másrészt néha mintha tényleg ez lenne ebben a térségben az egyetlen vállalható stratégia: ne ártsunk senkinek, és akkor talán nem ártanak nekem sem. A mondat második része ritkábban verifikálható.

Lassan beesteledett, ezt a naplót pedig félő, hogy kezdtem túlírni. Még éjszakáig beszélgetek Ádámmal, próbálok a tekintete mögé lopózni, hogy megpillanthassam az ő perspektíváját: hogyan látja ő ezt az egészet egy év után. Kubáról meséltetem, az ottani ízekre vagyok kíváncsi, a mindennapos emberi érintkezések tágasságára vagy szűkösségére. Ő az én életemet kérdezi, mesélek neki Literáról, Magvetőről. Lányokról. A szokásos megnyerhető veszteségekről. Éjfélkor lenézünk a Gödörbe. Brooklyn nem tágul, állapítjuk meg immáron hármasban, mert Groó Diána is csatlakozott hozzánk. Ők elkezdenek filmekről dumálni, én pedig lassan elköszönök. Naplót kell írnom. A nap utolsó képkockája a kicsavart pózban öntudatlan részegen fekvő hajléktalan mellett harsány jókedvvel giroszozó fiatal, wasp srácok életképe.

És hogy ne így legyen vége, adok egy címet is ennek a mai napnak. Volt benne édesség, éberség, fanyarság, és egy adagnyi zacc is. Legyen tehát a címe, ha már dívik az egyszavas titulus a héten (Tej, Hagyomány): görögkávé.

Litera