Elröppent a szombat is, mint egy sóhajtás. Némi közepes fokú lelkesedéssel kivitelezett hőlégpisztolyos működés után felkerestem a Magyar Történeti Múzeumban lévő református-kiállítást, majd megnéztem a Varga Katalin balladája című filmet. Egyik sem az én javaslatom volt, de jó ez így, nem kell mindig a monomániáimat hajszolni.
Amikor kiléptünk a moziból, Eszter – aki kettőnk közül a református, és most talán éppen abban az újonnan épült svábhegyi templomban hallgatja a lelkészt – elővette azt az énjét, amelyet az urbánus kultúra tagadására tartogat, lévén néprajztudós és nyelvész, aki számtalanszor megjárta Szibériát, férje hanti halász, gyönyörű leánygyermeke a finnugor mozgalom egyik legértékesebb hozadéka.
– Én nem értek hozzá, de szerintem ez egy rossz film volt.
Én sem értek hozzá, én sem vagyok filmértő, Erdély-értő sem, pedig lehetnék: az öcsém hozzákapcsolta a családot a lófő székelységhez. Kétségtelen, hogy rossz volt a film, de nem volt rossz nézni. Az ösztönös dramaturgiai érzékem (mondjuk másfajta nincs is) tiltakozott ellene.
A Múzeum körúton lépegetve aztán eszembe jutott, hogy mire emlékeztetett: azokra a főként 18. századi angol darabokra, amelyeket Kállay Géza dráma-előadásaihoz kellett olvasni. Ezek a rémdrámák előzik meg a gothic fiction, a gótikus rémregények 18.-19. század fordulóján bekövetkező virágzását, Matthew „Monk” Lewis, William Beckford, Ann Radclyffe regényeit. Gyűlölet, bosszú, őrület, gyilkosság, öngyilkosság, ha lehet, kínzás és vérfertőzés is, mindez mindenféle előkészítés vagy megfelelően adagolt feszültségteremtés nélkül, általában gonosz szerzetesek, apácák és várurak irányításával.
Varga Katalin is csak bejön a képbe, a férje pedig közli vele, hogy rájött, hogy a gyerek nem tőle van, húzzanak el mind a ketten. Kicsit úgy játszanak, mintha mindjárt elnevetnék magukat. Az anya fogja fattyú fiát, és elindulnak a szekéren. Mint kiderül, azért, hogy bosszút álljon a rajta erőszakot tevőkön. Ez tényleg balladisztikus húzás, mert inkább a szomszédasszonyt kéne fejbevágni egy káposztáskővel, akinek eljárt a szája. Ez a helyzet tíz éve fennáll, miért nem tetszett korábban revansot venni, a nyugalmat nem az erőszak, hanem a pletyka bontotta meg.
Anya és fia Jádszereda felé tartanak, megkezdődik a huhúzás, meg sötét erdővel ijesztgetés. Jó, verje agyon az elsőt, a cinkost, legyünk rajta túl. Idáig még talán úgy-ahogy betartja a film a hagyományos dramaturgia szabályait. Onnantól lesz rémdráma, hogy a főbűnös, az erőszaktevő megjelenik. A kisfiú ugyanis azonnal megkedveli vér szerinti apját, az is őt. Mivel rendkívül rokonszenves férfi. Mi a fenéért erőszakolgatott nőket tíz évvel ezelőtt? Most meg persze csodálatos házasságban él egy jóravaló asszonnyal, csak éppen gyerekük nincs.
Másnap Varga Katalin egy őrülési jelenetnek nyugodtan nevezhető csónakázás során előadja megerőszakolása részleteit. Innen a film egyre gyorsabb lesz: férfi magára ismer, Katalinnal ezt megbeszél, feleség kihallgat, önmagát felakaszt. Valós apa gyereknek helyzetet feltár, gyerek elvész. Férfi + Katalin gyereket keres. Cinkos bosszúálló rokonai jobbról be, Katalint erdőben leszúr, VÉGZET szó elhangzik. Vége.
Csodálatosak a képek, jó a huhogó zene is, de hol az őrült, vérfertőző szerzetes?