Litera | Az irodalmi portál

2006. október 05.

Guermantes-ék

2006. október 6. - Dunajcsik Mátyás

Tovább megyek a következő terembe, a kék selyemtapétáról Ingeborg Bachmann arca nevet rám, egészen szimpatikus ez a nő, az ő verseskötetét is meg kellene vennem, valamiképpen visszatalálni a költészethez; benézek a vörös szalonba is, itt fogok holnap beszélni, egyelőre azonban senki nincs a teremben, a kandallóval farkasszemet néző tükörből egy homályos, ismeretlen arc tekint vissza rám, pedig minden arra utal, hogy én vagyok az.

Hosszú ez a hét, egyre hosszabbá válnak az éjszakák (ennyit apu arany középútra törekvő napirendjéről), kezd bennem is szétszálazódni minden. Az emberek alakjai elmosódnak, egymásba csúsznak vagy megtöbbszöröződnek. Attól kezdek rettegni, hogy az alváshiány miatt még a végén inszomniás leszek, megrekedek valahol az álom és az ébrenlét köztes terében. Ahogyan felszállok a metróra, fejemben egy régen elfelejtett, meg nem írt regényem hősének belső monológját hallom, mintegy figyelmeztetésként.

Ha lemész a föld alá, nem a városban vagy. Önként ereszkedsz le a szörnyeteg gyomrába, mert tudod, hogy a pénzedért cserébe az általad választott helyen fog a felszínre köpni. De az utat, amit közben a föld alatt bejársz, már nem tudod követni. Ha lemész a föld alá, már nem otthon vagy. Az egyik aluljáró olyan, mint a másik: ez itt a semleges tér, mint a szavak között a csend. Ha el akarsz jutni egyik szótól a másikig, be kell lépned ebbe a steril közegbe, majd ki kell lépned onnan. Bárhová.

A Károlyi-palota kertjébe érkezve mintha egy Guermantes-éknál tartott gardenpartiba botlanék, a József Attila Kör tagjai és csatolt részeik boldogan ebédelnek a szabadban, Gerevich András sudár alakja kiválik a Budapestre áthelyezett Renoir-képből, felénk indul, itt vannak a barátaim is, úgy ülünk ott négyen-öten a napsütésben, mint egymás napszemüveges doppelganglerei. Igyekszem kellemes társalgónak tűnni, és elnyomni a bennem visszhangzó Másik nyugtalanító mormolását.

A kellemetlen meglepetésektől csak az öntudat tisztasága óv meg. Csak ennek köszönheted, hogy amikor felkaptattál a szürkén kushadó lépcsősoron, a felszín végül a megszokott, jól ismert arcát mutatja majd neked, te pedig tudni fogod, hol vagy. Hogy az első kiejtett szó utáni csendből eltalálsz a másodikhoz, és nem egy másik, teljesen ismeretlen kifejezés csúszik ki a szádon, ami adott esetben a vesztedet okozhatja. Folyamatos veszélyben élsz, hiszen nem tudhatod, ez a különleges adomány mikor hagy cserben. Egyelőre arra tippelsz: majd akkor, amikor a legkevésbé sem számítasz rá. De mint minden dolog, ami alattomos, ez is úgy kezdődik, hogy észre sem veszed, és úgy folytatódik, hogy már meg is szoktad.

A világtörténelem legfiatalabb JAK-elnökével a konferenciáról kezdünk beszélgetni, te leszel a hab a tortán , utal arra, hogy az enyém az utolsó előadás, nekem azonban a hétfőn látott félig megevett torta jut erről eszembe, melyet most úgy látok magam előtt, mint amit az azóta eltelt négy éjszaka alatt rongyosra szaggattak a vérszagra gyűlő éji vadak. Egy utolsó cigaretta után fölmegyünk a palota emeletére, jóformán még senki sincs jelen, meredten bámulom a Szerb Antal-kiállítás fekete-fehér képeit, nekem is most Gubbióban kellene lennem, egy nyugalmas szerzetesi cellában, úgyis hullik már a hajam, néhány évtized, és az én fejem közepén is világító, csupasz tonzúra lesz, akárcsak apámén. Tovább megyek a következő terembe, a kék selyemtapétáról Ingeborg Bachmann arca nevet rám, egészen szimpatikus ez a nő, az ő verseskötetét is meg kellene vennem, valamiképpen visszatalálni a költészethez; benézek a vörös szalonba is, itt fogok holnap beszélni, egyelőre azonban senki nincs a teremben, a kandallóval farkasszemet néző tükörből egy homályos, ismeretlen arc tekint vissza rám, pedig minden arra utal, hogy én vagyok az.

Először csupán pillanatokra alszik ki a homlokod mögött rezgő őrláng, mintha csak pislognál. Egy-egy jelentéktelen gesztus, egy-egy orrod alatt elmormogott, ismeretlen szó erejéig. Később eltéveszted a megállót, ahol le kell szállnod. Aztán kis híján a lakás házszámát, ahol laksz. Ahogy jársz körbe-körbe az utcán az ismerős kerítéskaput keresve, valami azt súgja neked, a valóság csak azért folytatódik napról napra, mert te továbbra is hiszel benne. Lassanként alkalmazkodni kezdesz. Megszokod, hogy háromszor-négyszer kell leszállnod és visszaszállnod a metróra, ha egyik megállótól a másikig el akarsz jutni, mert mindig vagy korábban, vagy később ébrednek fel benned a megérkezési reflexek. Inkább gyalogolnál, de félsz, hogy előre nem látható filmszakadásaid vajon milyen ismeretlen utakra visznek majd.

Nem sokáig maradok a konferencián, fél négyre már a Zeneakadémián kell lennem, ahol a csellótanárommal találkozom, hogy közösen kiválasszunk néhány darabrészletet, amit a felolvasóesten fog majd játszani. Bizonytalanul keresem magam az Akadémia szecessziós ékszerdobozában, sötét van, mint egy rosszul megvilágított akváriumban, a lépcsőkorlátok Zsolnay-gömbjei hatalmasra duzzadt gyöngyökként szórják a fényt, és mire a legközelebb föleszmélek, már a Városligeti fasoron lévő Bartók Béla kollégiumban hágunk egyre feljebb az ostorszerűen kanyargó korlátok mentén, a két épület kísértetiesen hasonlít egymásra, mintha a hatalmas aula egyik mellékajtója egyenesen a kollégium faborítású zenetermébe nyílna.

Ha meginog a hited saját valóságosságodban, a világ is felbomlik körülötted. Mert az érzékelés hibátlan működése az egyetlen bizonyíték a külső dolgok létezésére. Érzékeid jelzéseit viszont a tudat alakítja át értelmezhető jelekké. És ha a kódfejtő gépezetbe homokszem kerül, a rendszer, melyben eladdig vakon megbíztál, összeomlik. Csakhogy nem ismersz más valóságot, mint amellyel a saját tudatod szolgálhat. Ennek következtében az először hihetetlen dolgok is idővel természetesnek tűnnek. Képzeletbeli barátaiddal beszélgetned kell, ha ugyanúgy követelőznek, mint az élők. Arra, hogy ők nem léteznek, csak a rendszer néhány ellentmondásából következtetsz.

Még éppen visszaérek a mai nap utolsó szekcióülésére, Bacsó tanár úr mély baritonja nyugtatólag hat az idegeimre, de az előadókra már csak nehezen tudok odafigyelni, csak az előttem ülő Farkas Zsolt hátán felfénylő, ismeretlen rendeltetésű évszámot nézem kábán, és azon gondolkozom, vajon van-e valami összefüggés, vajon nem elfelejtett regényhősöm próbál-e üzenni ezzel a vörös tapéták selyemhímzésű virágain túlról. Hogy hogyan jutok haza, azt már végképp nem tudnám megmondani, a Károlyi-palota falai ugyanis egész univerzummá tágulnak körülöttem, a sötét utcára kilépve mintha még mindig a perzsaszőnyegek puhaságát érezném a talpam alatt, az egész város egy hatalmas bálteremmé válik, a Hold helyén a vörös terem aranyozott csillárja világít, az egész olyan mint tavaly volt Marienbadban, és csak remélhetem, hogy a körútnak álcázott körfolyosók egyik tapétaajtaján keresztül a saját, Combray-i könyvtárszobámba sikerül benyitni.

Dunajcsik Mátyás

hirdetés