Tanár vagyok, mit szaporítsam a szót. Hétköznap van, tehát húsdaráló. Napi öt óra zsinórban. A minap szerelmet vallottunk egyik munkatársnőmmel a Tanításnak. Én egy lelkes pillanatomban azt mondtam, hogy akkor is tanítanék, ha fizetnem kellene érte. Pedig olykor megesik, hogy a kamaszok elküldenek oda, ahonnan jöttem. Nem tudok rájuk haragudni, ahonnan én jöttem, ott nagyon jó volt lenni. Persze a fizetéses tanítást akciósan értettem: befizetek napi öt órára, de mondjuk csak egyet-kettőt tartok meg.

Tizennyolc éve mentem be abba az általános iskolába, ahol most is dolgozom. Leszálltam a Nyugatiban, vettem egy ÉS-t. Hú, csupa-csupa nagy nevek! Emlékszem, minden név férfinév volt. Hej, ha egyszer én is, én is köztetek lehetnék, szép magyar vitézek, aranyos leventék, futott át rajtam, aztán magamra néztem. Egyetlen leírt sorom sem volt még akkor. 
Szóval ott tartottam, hogy bementem egy általános iskolába, közel a Nyugatihoz, ott vagyok azóta is.  Csábítgattak már ide-oda. Én értetlenül mosolygok ilyenkor, nem értem, hát ott is gyerekek vannak, nem? Akkor meg miért is? Hát, hogy kipróbáld, milyen mondjuk zseniket tanítani. Zseniket tanítani bizonyára kivételes feladat, de bennem hibás gének lehetnek, mert én kifejezetten NEM AKAROK MINDENT KIPRÓBÁLNI. Például eszembe se jutna kipróbálni  a kábítószert, egyrészt azért mert sportmániás, lélekmániás, harmóniamániás vagyok, másrészt, mert nekem már puszta gondolatoktól is úgy tud dobogni a szívem, mint egy bandzsi dzsampingosnak az ugrás pillanatában. Vagy mondjuk szerintem a férfiak sem arra valók, hogy próbálgassuk őket. De erről a vonalról talán később.

Nos, a tanítványok. Sokat tanulok tőlük. Gyakran beszélgetek bajba keveredett gyerekekkel, ezt meg azt mért csináltad, stb. Mert a többiek azt mondták, hogy nem merem megcsinálni. ÉS AKKOR MI VAN? - kérdezem dühösen. Merjünk már gyávák lenni! Szerintem ehhez kell az igazán nagy erő. Nem?

Halász Margit