hirdetés

Gyerekfelnőtt

2008. október 10. - Molnár Krisztina Rita

…nála minden hirtelen olyan megnyugtatóan egyszerű lesz, semmilyen fölösleges sallang, lila köd, hókuszpók nincs, minden magától értetődővé válik. Nála egyszerű a földre hullott diólevelet felemelni, megnézegetni, az erezetet belenyomogatni a puha agyagba. Nála egyszerűen úgy érzi magát az ember, mintha a világ olyan kerek lenne, mint a Százholdas Pagony. Nála egy gyerek nem akar más lenni, mint akinek megteremtődött, nem fél, nem szorong.
hirdetés

     Van egy hely Zsámbékon, ahová egész héten igyekeztünk. Bizonyos értelemben véve évek óta ide készülünk, de közben, mint a számítógépes játékok akadálypályáin, egy csomó feladatot kellett megoldanunk. Így viszont igazán jutalomnak éreztük, hogy megérkeztünk. Na, nem beszélek tovább rébuszokban, inkább megmondom, hova, és szó kerül az idejutás nehézségeiről is. Ez a hely Bangó Alíz keramikusművész, etnográfus, az agyaggal lelkeket gyógyító – ahogy ő nevezi magát egyszerűen – fazekas háza. Egyszerűen, mert nála minden hirtelen olyan megnyugtatóan egyszerű lesz, semmilyen fölösleges sallang, lila köd, hókuszpók nincs, minden magától értetődővé válik. Nála egyszerű a földre hullott diólevelet felemelni, megnézegetni, az erezetet belenyomogatni a puha agyagba. Nála egyszerűen úgy érzi magát az ember, mintha a világ olyan kerek lenne, mint a Százholdas Pagony. Nála egy gyerek nem akar más lenni, mint akinek megteremtődött, nem fél, nem szorong. Nála gyerek lehet a felnőtt is. Őrzi azt a képességet, amit általában elveszítünk, mire felnövünk. Látja, amit mi is látunk, csak nem veszünk észre.
     Sok évvel ezelőtt ismertem meg, méghozzá úgy, hogy a belvárosban vásároltam egy csuprot a szárított petrezselyemlevél tárolására. A csupor oldalán egyszerű vonalakkal rajzolt kerítés, pincesor, templom. Jó csupor, kibírt két költözést, most is van benne petrezselyem. Amikor Zsámbékra mentem tanítani, s lassan ismerőssé lettem ott, kedves kolléganőm Karácsonyra különös mintájú kávésbögrét ajándékozott nekem, addigra tisztába lévén azzal, hogy a mindennapi kávéadagom nélkül legalábbis félembernek érzem magam. A bögre oldalán, bármily meglepő, egyszerű vonalakkal rajzolt kerítés, pincesor, templom.
     Két hónappal később ismertem meg Alízt, a csupor és bögre készítőjét, a tanári szobában, mert a második félévtől rajzot tanított nálunk. Nincsenek véletlenek, gondoltam akkor is, mint annyiszor már, a tételt rendre igazolja a tapasztalat. Nem voltunk idegenek, összekötött bennünket két edény. Telt, múlt az idő, Marci fiam bárányhimlős lett, igen hosszú betegség ez egy érettségiző osztály magyartanára számára, egy délelőttöt vigyázott Alíz is a már nem fertőző, de még pöttyös gyerekre. Koratavaszi délelőtt volt, langyos már a föld, a levegő, pattantak a rügyek Alíz diófáján, Marci pedig egy aprócska, saját készítésű agyagkemencével térhetett haza. És a vággyal, hogy menjünk megint oda, mert Alíz néninél olyan nagyon jó lenni, de igazán, mikor megyünk már. Nyúztuk Alízt sokat, telefonon, személyesen, tartana már valami szakkörszerűséget, biztos szeretne jönni más gyerek is, biztos nem csak Marci örülne neki. Nehéz a fazekasok élete, válaszolta Alíz többször is szabadkozva. Eltelt másfél év. És ma végre Alízhoz tartottunk az októberi napsütésben. A hátsó ülésen Saci és Marci, egy szöszke, egy barna fej, lovakról, erdőben talált őzgidákról, bárányokról társalognak, annyira boldogok, mert érzik, hogy arra a helyre érkeznek mindjárt, ahol nincs vigyázzállás, és nem kell csöndben maradni, egészen másféle szabályoknak kell megfelelni, és ahonnan nézve az iskola csak valami távoli sosem látott földrészen lehet valóság.
     Hallgatom őket, úgy érzem, szívesen ülnék én is a hátsó ülésen velük. Mennyi mindent történt ma is, mire idáig jutottunk. A korrektúrapéldány Utolsó Nagy Átnézése, hogy hétfőn tényleg nyomdába kerülhessen a könyv, telefon Fűri Annával, és lám, a csütörtök valóban csak tréfát űzött velem, mégis tud jönni november 4-én zongorázni, másik telefon Záhonyi Enikővel, aki épp Szegeden van, a Pál utcai fiúk felolvasásáról szaladt ki, a Régi Zsinagógában teszi mindezt, idézem: jeles alkotóművészek, mint például Dési András és Kemény István társaságában. Nagyon örül, hogy Anna mégis ráér, közben megtudja, hogy ő olvassa fel a regény végét, ennek is örül, ígér egy hangfelvételt, és visszaszalad. Én is visszaszaladok, meglocsolom az egy hete ültetett nyári orgonát, kiteregetem a harmadik adag mosást, felhívom a Nemzeti Tankönyvkiadót, véglegesítsük, mikor is legyen kész a lektorálás, Simonyi Cilit pedig rendületlenül próbálom elérni különb- s különbféle telefonjain, vajon megnézte-e a könyv illusztrációinak nyomdai képét, mondja-e rá az áment, de nem érem el. Persze, mert nyilván Samut altatja, vagy a holnapi hulladék-felszámolást szervezi, nahát, hogy ő is mi mindent művel!
     Fáradt vagyok, legszívesebben ledőlnék, néhány könyvvel körbebástyázva magam, kedvemre válogatva, mint egy süteményes tálból, mit is, mit is, talán egy kis századfordulós novellát, mondjuk, legyen Bródy Sándor. Hát az tényleg jó lenne. Utolsó nagy Bródy-élményem Az ezüst kecske újraolvasása volt a Vaszary-kiállítás alkalmából. Az ELMÚLT-KOR-csoporttal, a kedves múzeumpedagógus játszótársakkal tartottunk forgószínpados tárlatvezetést a Magyar Nemzeti Galériában, nekem jutott a szecesszió, benne a Piroska-menyasszony című elképesztő festmény. Elképesztő a kép is, színvilága a régi barnaárnyalatú fényképeké, de a kép története is különös. Sokáig önálló portrénak tekintették, mígnem az életmű-kiállítás alkalmából elő nem került Bródy regényének, Az ezüst kecskének az első kiadása, amit Vaszary János illusztrált. A könyv egyik képe a Piroska menyasszony, és úgy látszik, úgy megtetszett a piktornak, hogy önálló képet festett belőle.
     Ledőlésről nincs szó, irány a számítógép. Jaj, de jó, jaj, de örülök, tör ki belőlem, mint egy óvodásból, az öröm, tudtam, tudtam, folytatja az okostojás, de tényleg, teszem hozzá csendesedve, hálával gondolva a Tanár úrra, amikor meglátom, hogy végül ő nyerte el a Rotary Irodalmi Díjat, hátborzongató című kötetével, Az egyetlen lehetőség-gel. Nem mintha bármi baj lenne Závada Pállal vagy Schein Gáborral, sőt, sőt, de azért mégis. Ezt nem lehetett nehéz eldönteni. Ugyanis ez volt az egyetlen lehetőség. Mégis örülök, mert kicsit féltem, annyiszor tűnik valami egyértelműnek, és lesz mégis egészen másképp. Jó, hogy most nem így történt.
 
Laudáció helyett kerüljön most ide egy kevésbé ismert, de ehhez a naphoz illő Lator László vers:
 
CSUPROK
 
Mennyi fény
a zöldzománcos csuprokon!
Ételek meleg szaga árad
a csorba konyhaablakon.
 
Sávos homály,
dongó neszek
kimondhatatlan édessége ringat.
A szilva kékül, óvatos
kézzel tapintsd maradék napjainkat.
 
Rovarok szárnyán az ég
tört fényessége rezdül.
Zápor zuhog,
Gyors és heves,
a réseken keresztül.
 
Téglák között ágyat keres
a kékítős patak.
Majd szétveti a fény
A mázas csuprokat.
                               (1949)
 
Még annyit, hogy ma is eljött az este. És este Róbert Gida azt mondta elalvás előtt Micimackónak:
     Tudod Mici, mindenki szereti, ha mesélnek neki. Ha bevallja, ha nem. Vannak gyerekek, akiknek sokat mesélnek a szüleik gyerekkorukban, ők, ha felnőnek, ugyanúgy szeretni fogják a meséket, mint amikor még kicsik voltak. Vannak gyerekek, akiknek viszont nagyon keveset, esetleg egyáltalán nem mesélnek soha. Ők, ha felnőnek, olyan nagyon szomjasak lesznek a mesére, hogy még akkor is odafigyelnek, amikor hallják, hogy valaki a közelükben egy kisfiúnak mesél. Ilyenkor egészen megváltozik az arckifejezésük, a tekintetük. Én ismerek egy nagyon komoly tudóst, három fiú édesapját, aki hosszú ideje úgy alszik el, néha fülhallgatóval a fülén, hogy egy nagyon híres író meséjét hallgatja, amit maga az író mesél el neki. Olyankor úgy érzi, hogy az a történet neki szól személyesen, és az író csak neki mondja, olyan hangon, amitől ő jól fog aludni egész éjszaka. Már sokszor végighallgatta ezt a történetet, de egyáltalán nem unja, mert a jó történetek ilyenek. Akárhányszor végig lehet hallgatni őket. Azt az írót, aki ezt a hosszú mesét írta, úgy hívják, hogy Esterházy Péter, a történetnek az a címe, hogy Harmonia Caelestis, tudom, hogy ezt nem érted Mici, de megmagyarázom: azt jelenti, égi harmónia. Sejtettem, hogy nem egészen érted ezt sem, de gondolj a mézre és a kis felhőre az égen. Na, milyen érzés? Kivételesen jóleső, bizony. Hogy ki az a tudós, aki ezt szokta hallgatni elalvás előtt? És szereti-e a mézet? Nem ismered Mici, Gy. a neve, és mézet általában csak akkor eszik, ha nagyon náthás.
     Aludj jól, Mici, szép álmokat.

Molnár Krisztina Rita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.