Ma hajnalban nyeregbe szálltam.
     Bőrdzsekiben, a kurd sapkámban a vörös biciklimen. Kész belső terrorista.
     Mostanában hajnalonta így derítem fel a várost.
     Így teszem magamévá.
     Kihalt az utca, lassan suhanok, a Rádió épülete, az újonnan átadott Német Egyetem, az Olasz Intézet, és a Múzium. A Múzium-kert. Csöndben figyelnek.
     A szentkirályi utcai lakásomat egy elmebeteg régésztől vettem, aki szerint a Múzium-kert a béke szigete, ha valami gondja-baja volt, vagy valamit meg kellett oldania, akkor oda ment. Meg ha "azt" akart látni, mert neki nem volt, vagyis hát neki nincs ilyen, mondta, és kacsintott, amikor átadta a kulcsokat. Nem tudtam, mi az "az", amíg ki nem tavaszodott. Az első meleg májusi napon sétáltam át a Múzium-kerten, szellőző lányok ültek a lépcsőn, miniszoknyájuk alatt meg-megláttam "azt". Legtöbbjükön nem volt bugyi, csak a mélyedés és a titok, elmebeteg régészek álma.
     A Múzium-kertről nekem mégis a golyózás, nemecsek és Mesés Gazsi jut eszembe.
     Mesés Gazsi a barátom fia, aki hat éve, hatévesen már nagy Lázár Ervin rajongó volt. Vittem neki egy Lázár Ervin könyvet, "barátomnak Gazsinak, Lázár Ervin" dedikálással. Az apja meg elhitette vele, hogy Dömdödöm az én íróasztalom alatt lakik. Amikor jöttek hozzám, Petivel boroztunk a nappaliban, aztán, amikor el akart indulni, sehol nem találtuk Gazsit. Az íróasztal alatt ült, várta Dömdödömöt. Most meg, hat évvel később a botrányt okozó olasz filmben ő játszotta Nemecseket (nagy ennel, mert a filmben úgy van). A kis Gazsi. Ült a Nap-kelt-e műsorában és a mindentudó lakatté megkérdezte, hogy, kinek volt a legkisebb lába a pálutcaiak közül. Gazsi megmondta, a mindentudó nevetett, hohó, nem neki, és mondott egy másik nevet. Gazsi újraolvasott (dekonosok figyelem!), és neki lett igaza. Levelet akart írni a lakattének, de rájött, minek. Elege lett a médiából. Megvagyunk mi a Dömdödömökkel.
     Szóval suhantam el a Múzium előtt, Kiskörút, Szabadság híd, át a Dunán, aztán a rakpart. Mostanában rászoktam a hajnali biciklizésre. Régebben gyalog bolyongtam, aztán autóval, most meg kétkeréken.
     Nekem ez a szenvedélyem.
     Más perspektíva.
     Más sebesség.
     Más hangok.
     Más szagok.
     Más fények.
     És más illatok.
     Egy várost így lehet felfedezni.
     Néztem a Dunát és vártam, amíg felkel a nap.
     Pára és szűkölő fények.
     Tiszai vagyok, de megszerettem a Dunát. Egyáltalán a vizet.
     Van Esterházynak egy mondata, a Tiszta Amerikában, Szirtes András és Lukács Andor támasztja az óceán falát, és az egyikük megszólal:
     A tenger jobbá teszi az embereket.
     Nemcsak a tenger, hanem maga a víz is (erről talán Tolnai Ottó és Podmaniczky Szilárd beszélhetne a legtöbbet).
     A víz és a fürdés.
     Elsuhantam a Rudas előtt, aztán a Margit hídon, a Szecska felé.
     A Széchenyi fürdő felé, a gőzbe, ahol megszületett a Gyerekgyár.
     De erről majd holnap.
     
     Ja:
     A nap hírei:
     Sas József szerint Medgyessy Péter nem hord puha cipőt.
     Gyula bácsi, a Bródy Sándor utca dobozgyűjtője, saját bevallása szerint napi háromezret is megkeres. Viszont nem ismeri EVÁ-t.
     Lara, az én lányom, egész éjszaka rugdalta az anyját. Nem akar fitnesszguru lenni.
     Szerelmes vagyok.