Ma aztán igazi nyugdíjas napom volt; délelőtt lötyögős hétvégi bevásárlás, itthon könnyű ebéd, fröccs, utána egy kis délutáni alvás. Egész héten most volt először alkalmam végigdőlni a heverőn, pedig az utóbbi időben ezeket az ebéd utáni egy-másfél órás alvásokat szeretem legjobban. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy napközben is aludjak, pedig egykori kollégám és atyai mesterem, Cserés Miklós doktor minden délben hazament a Rádióból ebédelni, utána aludt egy órát, és csak négykor folytatódtak a próbák, vagy a hangjáték-felvételek. 1939-től volt a Rádió rendezője – leszámítva azt az 1944. október 15-től 1945. május 1-ig tartó bő félévet, amikor Cs. Szabó Lászlóval és Örley Istvánnal illegalitásba vonultak, hogy hamis igazolványokat gyártsanak a Molnár utcában, és üldözötteket bújtassanak az Operaház pincéjében – de azután a délutáni alvásáról nem mondott le haláláig. Pontosan 1981-ig, és a temetése október 23-án volt, a 25. évforduló napján. Sehol a városban olyan gyülekezés, mint az ő sírja körül. A bemondók koszorúján a szokásos fekete vagy fehér szalag helyett zászlónyi piros-fehér-zöld, azon az arany felirat. Amikor a két robosztus hangú bemondó, Egressy és Bőzsöny elindult azzal a koszorúval a sír felé, a semmiből tiltóan állt eléjük két alpakka-öltönyös férfi. Ekkor a Rádió elnöke, aki azóta is jelen van minden volt rádiós temetésén, egy kézmozdulattal elparancsolta onnan a két szúnyogcsődört, s beállt harmadiknak a koszorú mögé. Elénekeltük a Himnuszt.

 

Délutáni szendergésemből ébredve mindjárt készülődni kezdtem, hogy elhozzam Mátét a Gyíkműhelyből. Máté a nagyobbik unokám, kilenc és fél éves, és mióta megszületett, talán ő az egyetlen, akinek nem tudok nemet mondani. (Ez a kizárólagosság persze nem tart már sokáig, egy-két hónap és Ábel is beszélni fog.) Most a volt menyem telefonált, hogy ha ráérek, menjek már föl Mátéért a Várba, negyedhatig tart a foglalkozás. De ne lepődjek meg, ott most valami borfesztivál van, a terület lezárva, csak belépővel lehet megközelíteni a Galériát, de ha mondom, hogy a Gyíkműhelybe megyek, beengednek.

 

A Gyíkműhely nem csak varázsszó, de maga is varázslatos intézmény. Három éve hallottunk róla először, s mivel úgy láttuk, hogy Máté ügyesen rajzol, és állandóan „szerkezeteket” meg „kompozíciókat” készít, gondoltuk, ott a helye. Régi barátom, Sinkó István festőművész volt a műhely vezetője, ő nézte meg a rajzait, beszélgetett vele, s mindjárt ott fogták a kiscsoportban. Az évad végén már kiállításuk volt a Galéria felső emeletén, a főigazgató nyitotta meg, s azzal a korántsem leereszkedő komolysággal, ahogy egy Rippl-Rónait.

 

Ha Budapesten pontosan akarok érkezni valahová, már véletlenül sem ülök autóba. Különösen péntek délután, s különösen, ha át kell mennem valamelyik hídon a „Dunántúlra”. A Vár pedig ott van. Úgy terveztem, ha negyed ötkor fölszállok a 76-os trolira, a Jászain átszállok a 2-es villamosra, azzal elmegyek a Roosevelt térig, ott pedig átszállhatok a 16-os buszra amely fölvisz a Dísz térre, akkor talán időben odaérek. Csakhogy a két átszállással is félóra alatt fölértem a Várba, s bő félórát bóklászhattam a borutcák és borsátrak között. Szárazon, persze. Mert akinek nincs belépőszalag a csuklóján, az bort sem kóstolhat, hiába mutogatja a pénztárcáját. Hiszen pohár sincs a pavilonokban. Aki a kinti pénztárakban megveszi a belépőt, kap egy nyakba akasztható kis posztótarisznyát, abban egy talpas pohár, mellette a borjegyek. Jegyre mérik a bort a nyakban hordozható üvegpohárba. Elmés szisztéma!

 

Kissé elhúzódott a foglalkozás, Máté fél hat után jelenik meg az üvegajtó mögött. A fehér pólója csupa festék, a nadrágja is, cipője is festékfoltos. Úgy néz ki, mint egy szobafestő- és mázolósegéd. Mit csináltatok, hogy így összekented magad? – kérdeztem, miközben lecserélte a festékes trikót. Hát, kentaurt rajzoltunk, de én hamar kész voltam vele, és megengedték, hogy különböző kémcsövekben festékeket keverjek. Kentaurt?! Mi az a kentaur? A kentaur? Hát az olyan lény, amelyik félig ember, félig ló! Te nem tudtad? Én tudom, de te honnan tudod? Honnan, honnan?! Hát a mitológiából.

 

Kézen fogva hagyjuk el a borfesztivált, közben magyarázom neki az épületeket. Tudom, mondja, az a Várszínház. Szoktunk oda járni a tekergő osztállyal. Próbákat nézünk.

 

Ámulok, hogy milyen vékony, madárcsontú keze van, éppen olyan, mint az apjáé volt harminc évvel ezelőtt. Mintha az akkori Gáborral sétálnánk. És ettől harminc évvel fiatalabbnak érzem magam. De már nem is csak harminccal, hanem éppen hatvannal: nagyapám fogja a kezemet, gyalog megyünk át Alsó-Bélatelepről Fonyódra, a még érintetlen akácerdőn keresztül. Félek abban az erdőben, mert láttam ott egyszer egy kígyót, de tudom, hogy a nagyapám, akinek az arca olyan szürke és beesett, mint Kazinczy halotti maszkja a széphalmi panteonban, akármilyen kígyótól meg tudna védeni.