Meghalt Fux Pál, valahol Izraelben. Festőművész volt, az ma is. Nagyváradról indult, ott lett az, aki lett. Miniatűröket festett (mint Balogh István ezerkilencszázötvenhatig, nézz csak utána), csaknem mindent akvarellben. Dolgozott a bábszínháznak, ahol, úgy tudom, Éva apukája volt a szabó (lásd előző naplómban – te szoktad mondani, előző naplómban –, te buta). Aztán, utána és még az után is nagy csend. Te sem emlékszel rá, honnan is emlékezhetnél, tőlem tudsz Váradról mindent, meg arról, ami volt.

     A Fő utcában (hivatalosan sohasem volt Fő utca, nem volt strada Principale sem, soha, Rákóczi út volt, meg strada Regele Ferdinand, meg volt úgy, hogy egyszerre mind a kettő, az egyik név kézzel lemázolva, fölé írva a másik, kezemben a képeslapok).  

Fuxnak a műterme 1971 őszén a főutcán volt, az Apolló tetőterében, a műteremsor egyikében. Gyönyörű lift vitt föl, minden csupa vas volt benne, a ketrec is, meg a felvonó szerkezet is. A lift ketrecéből rá lehetett látni a lépcsőházra, mintha a lépcsőház mozgott volna, és állt benne, a le-föl mozgó lépcsőházban a lift. A műterem ma, írd csak be a nevét abba a kis téglalapalakú micsodádba, az Újvárosi Lacié. Azé az újmodernista festőé, aki, miután festett, és szeretetteljesen átment a fején valami borzalmas fájdalom, már nem fest, nem rajzol, már csak tervez, mindenfélét tervez, túlléphető emléket tervez. Nem olyan rég, éppen az ő műtermének bejárata, tehát a Fuxé előtt Kristófi művész úrral futottunk össze. Ő a leendő tájak, és az abból kihozható tájképek nagyváradi ura. Épp Kaiser Ottóval ugrottunk volna át az Ulmannba, az Ulmann palotába, a város központjának egy másik végében, Jakubovitsék műtermébe. Az a közös bennük, hogy a lift egyikben sem működik (bezzeg ifjúkoromban). Aztán átugrottunk, Márta is ott volt, Jakubovits Márta. Kaiser hozta magát megint, nem csak a masinája mögött, szövegben is. Ez volt a Fux-laktanya, Újvárosinál, Jakubovitséknál kétszer.

Miért is írom naplómba, naplólevelembe éppen neked ezt, Leila?! Meghalt Fux, azért. Leon Alex és Tibor Ernő után (írd csak be, szabadon), és ő utánuk, meg az emlegetettek előtt a többi emlegetett is, őket már ismered, mind meghalunk.

Szóval Fux. Tüzes Bálint vitt hozzá föl. Akkoriban – szerkesztőségbe, műtermekbe, tűzoltólaktanyába, a színházi kávézóba Gyuri bácsihoz, albérletekbe hurcolászott magával, és azonnal bejelentette mindenkinek, hogy ő fedezett fel. Felfedezett, és mindenütt fizettette velem a kávét. Tizenhétéves voltam. Na, ugye.

Fux kiköltözőben volt már, kivándorlási kérelme családostul beadva (román feleség). Titokban kellett tartani, amit mindenki tudott. A városi tűzoltók számára piros alapra vastag fehérrel, olajfestékkel, figyelmeztető táblákat írt ecsettel, meg amikor jól esett neki, az ujjával is. Pericol de foc – Tűzveszély. Mutogatta, miből él meg a művész, de nem árulta el, csak sejttette, gyűjtője van ott, ahova ezek a kétszínű fatáblák készülnek. Ezerkilencszázhetven- hetvenegyben - hány éves is?

Egy hónapja keres a fia, István, most megtalált, telefonon. Kiállítást szervez Váradra, Budapestre, nem csak a hírrel keres. Pali halott.

*

Tüzes Bálint, nem csak felfedezőm, állítja és igaz, a névadóm is. A Garasos
híd alatt, persze, hogy Váradon, találtuk ki, hogy így legyen: Kőrössi - sok-sok helyesírási hibával, semmiképpen sem kétesypszilonnal. Róla, Tüzesről később.

     Most, ha szabad, nem emlékezni, naplót kell írni.

*

Szeretek dolgozni. Írni, írni, írni, írni. Világéletemben naplót írtam. Minden napló, ami van.

*  

Zalán mondta most a legutóbbi Pallas-beli beszélgetésünkön, hogy neki nincs írói fantáziája. Megragadt bennem. Vallomás. Minden, amit eddig leírt, valamilyen formában vele történt meg (ott ült a felesége, a ma is gyönyörű – gyönyörű! –Csilla.) Leila, elviszem neked egy könyvét.   

Én nem ez a típus vagyok, nem a Zalán-féle, de abban neked van igazad (édesem), hogy a legtöbbször a saját életemnek is van köze a történeteimhez, de hidd el nekem, annyit hazudok (hazudok!), amennyit csak bírok.  

*

Egyszer megállított a Virág utcában egy fodrász csaj, egy hírhedt vénlány (lehet, hogy ez után is bejelentkezik). Szidni kezdett, mert, hogy én őt megírtam egy lapban (rövid novella volt az ÉS-ben, amit a kezébe adtak). „Felhívták rá a figyelmemet.” Igaz, hogy vénlány, de nem azonos azzal a nővel, akit én megírtam. Megpróbált választékos lenni: semmiképpen. Semmi sem úgy volt, fel fog jelenteni, ő a poharat igenis akárhol elviseli, ha férfi vendég van, akkor is.

     Kérdeztem, mi a baj? Az, hogy nem igaz! – mondta (vagy valami ilyesmit). "Nem én vagyok az, velem olyan sohasem történt!" (Nálam szolgaként szolgálta a testvérét.) Mi? – kérdeztem, de már siettem volna, pedig még nem volt teljesen őrült. Hát az! Mi? Én csak most hasonlítok rá, mondta ki, akkor még nem.

*  

Leila drága! Élem az életet falun, kibaszott hideg van, fogy a fám, naponta
kétszer hordom be fáskosárban, Százhúsz napja minden éjjel háromszor ébreszt (fel) a hideg. Boris-gondnok mindig nappal, naponta egyszer bekopog, akkor, amikor viszi a gyógyszert felfelé. Simán rámtalálnak, vagy meg, ha baj van.

     Azért gondolom, hogy mégis tavasz jön, mert pár órája karattyolnak a
játszótéren a gyermekek, ide hallik. Megyek befelé a faluba, érzed?