hirdetés

Ha egyszer hazaérkezünk…

2014. december 14. - Turós Margaréta

Hasonlított egy Angyalhoz, de én elhatároztam, ha nagy leszek, szerzek neki szárnyakat. Már nem tudtam odaadni, mert mire meglettek, nagymama elment angyalkodni oda föl, azokhoz az igaziakhoz. - Turós Margaréta befejező szabadnaplója.

hirdetés

Egy hét alatt bejártam négy kontinenst, beleláttam különböző kultúrák lelkébe, behunyt szemmel szívtam magamba a különös növények illatát, hallgattam az óceán morajlását és az erdők suhogását annyi, de annyi nyelven... Sírtam, nevettem, csodálkoztam, féltem, de újra és újra elindultam, hogy elérjem azt a világot, amit copfos kislányként magam elé képzeltem: sárkányokkal, tündérekkel és oly sok megváltással. Úgy jártam, mint a kék madaras mesében, ahol a vándor úgy érzi, hogy el kell indulnia a nagyvilágba, meg kell tudnia hol a legkékebb az ég. Kimegy a kapun, még egyszer visszanéz és látja, hogy a kék madár ott van a muskátlis ablakában. Bejárja a világot, mindent megtapasztal, megismer, átérez, de öregen rájön a nagy igazságra, hogy annyi ég közül otthon a legkékebb az ég. Hazatér és remegő kézzel nyitja a kaput. A kék madár ugyanúgy vár rá és ő tudja, hogy hazaérkezett.

Vajon egyszer mi is hazaérkezünk?

Vajon lesz-e igazi otthonunk?

Egyszer régen elindultam és így kerültem két világ közé, kívül anyám kísért végig, belül apám volt velem. De a mesét, az igazi nagy mesét nagymamám mondta el a régi, bronzzal festett kályha melegében, egy hideg téli napon. Ültem a kopott kisszékemen, ettem a csörögét és hallgattam. Nem volt az ki tudja milyen nagy mese, mert hat gyermeket nevelt és még-annyiszor annyi unokára vigyázott, lassan kifogytak a meséi, mint a könnyei.

Készítette az aranylevest és ráncos kezével beledobta a grízgaluskákat. Bámultam a kontyát, és arra gondoltam miért mindig levendulaillatú nagymama?
Dobta a galuskákat és azt mondta:

Látod? Minden galuska egy kívánság, ez a csoda aranyleves.

Kezembe adta a galuskákat és dobhattam bele a kívánságaimmal együtt.

Kívántam is Afrikánát, igazi magyar csokoládét, gömbrágót, utazást a nagyobb városba, hogy egyszer lássak egy igazi operát, kívántam azt is, hogy megfogjam egy szegény gyermek kezét és adjak a boldogságomból egy keveset, hogy jobb legyen egy kicsit a világ, hacsak egy napra is.

De az utolsó aranygaluskánál, nagymama azt mondta, hogy az legyen a legnagyobb kívánság.

Most ő már nincs, nem is tudhatta meg soha, hogy azt a galuskát azóta sem dobtam be az aranylevesbe.

Mindig magamnál őrzöm és lehet, majd egyszer egy gyermek bedobja helyettem és csoda történik. Lehet...

De az is lehet, hogy a csodák bennünk vannak, csak el kell indulnunk, ahogyan a nagyapáink és azok nagyapái.

Egy napon majd elfelejtjük a pontokat a grafikonon, áthúzunk mindent, nem nézünk hátra, csak becsukjuk az ajtót magunk mögött és megyünk a kék ég alatt, elszakadunk, hogy egyszer újra megtalálhassuk magunkat, gazdagabban, bölcsebben, emlékeinkkel szívünkben. Lehet akkor jobban megértjük ezt a bonyolult világot, amelybe úgy vetődtünk bele, hogy minket senki meg sem kérdezett.

Így hagytak magunkra, batyunkba tették a szabad akaratot és elengedtek, azt sem mondták meg mi végett, honnan hova ballagjunk. Azóta barangolunk bent és kint egyaránt, térben és képzeletben, hátha egyszer megtaláljuk, hátha egyszer megtalálnak...

Amikor ott ültem azon a kicsi széken, azt hittem, hogy vannak Angyalok és ők aztán tudnak élni ott fent, majdcsak megtanítanak engem is. Egy Karácsony este kilopakodtam, amíg a másik öt kislány aludt, hogy meglessem az Angyal szárnyait, mert arra még jobban kíváncsi voltam mennyire nagyok azok a szárnyak, és hogy fér be fástul az ablakon. De csak egy ismerős hangot hallottam:

– Csomagold csak a rongybabákat, jó az nekik, úgysem tudják, hogy lehet más is...

– Szegények, hogy így kell élni... Nem lesz már itt soha jobb világ ...

Visszalopakodtam az ágyba és elgondolkodtam azon, hogy hasonlít az angyal hangja nagymamáéra. Reggel elnéztem a többi öt unokát, mennyire örülnek a babáknak és szemem sarkából meglestem nagymama fáradt, mosolygó arcát, két álmodozó szemét. Hasonlított egy Angyalhoz, de én elhatároztam, ha nagy leszek, szerzek neki szárnyakat. Már nem tudtam odaadni, mert mire meglettek, nagymama elment angyalkodni oda föl, azokhoz az igaziakhoz. Szárnyak nélkül...

De nálam maradtak és így repülök szüntelen világok között mindazokért, akik szárnyak nélkül megtanítottak repülni, az igazi és egyetlen Angyalok, akik soha nem repülhettek itt a Földön, mert úgy volt csomagolva abba a batyuba, a sok jóság és szépség mellé.

Repülök mindaddig, amíg egyszer hazaérkezem, és ha egyszer otthon leszek, és ha egyszer itthon leszek, többé nem megyek el soha.

 

Turós Margaréta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.