hirdetés

Hahol állok, hallak halál(ok)

2004. július 28. - Marno János

És kizárólag a látszat kedvéért nem tágítok onnan, nem akarom, hogy harcsám agressziója megvetéssel is tetéződjék irántam, emberi világban a kishal korántsem adhatja olyan könnyen, olyan természetesen alább. Maradok, hol szemben az árral, hátamban a harcsával, hol megfordítva, ha nem egyidejűleg a kettő - rémisztő - harapó(!)fogójában.
hirdetés

Kitakarítottam. Lejegyzem, mert nehezemre esett, s mert azóta sem könnyebbültem meg. Hiába tettem volna? És hiába jegyzem le, attól se lesz könnyebb? Sőt? Vagy most az égnek könnyű csak, hogy esik? Tisztogató eső, takarításomnak jót tesz, kevesebb por szállhat így be a lakásba, hála, mondjam újra, az égnek, párkányi muskátlikat sem szükséges meglocsolnom, eléri őket a permet. Két napja magam, egyedül, de a várva várt nyugalom még mindig nem szállt meg, a zavartalanság finom őrleménye-pora, és csupán a magam kedvéért erőltetni sem kívánom magamra; pedig őrültül nélkülözöm. Ugyanaz, mint például tegnap: nyugtalanul nem tudok enni. A nyugtalanság elakasztja, vagy "egyenesen" megfordítja a perisztaltikát. Még a szádba se vetted a falatot és máris öklendezel tőle. Nem szűnök meg csodálni meg irigyelni Móricz Zsigmondot, aki állítólag telizabáltan szeretett (sőt tudott is) írni. Prózát, persze. Na és a költő Apollinaire? Ők a világot, a valót! magukon könnyen áteresztők, született metafórák, mesélők, dalnokok. Bizalmi viszonyban a medúzafővel. De hát létezhet-e egyáltalán bárki, aki ne annak, ne abban látta volna meg először a napvilágot? Akár ezt a borúsat is? Aztán egyszer csak reccs! beszakad valami, az ebcsont szilánkosra tört, a szilánkok meg azóta is szurdossák a szemét. A csontjára már ügyelni sem képes. És a számára már ez, így a természetes; természetes rossz. A jó, jobb esetben, mese, a rosszabbikban, mert irányadó, irányzatosító: a természetfeletti. Szép az, ami elérhetetlen. Még jó. Még jó is lehet, kisülhet belőle az is.
Ma még nem tettem ki a lábam az utcára, nem vitt rá a lélek, késésben vagyok, rengeteg időt elcsóváltam a fejemmel. S ha megnézem, milyen eredménnyel?
Például: "Él mint hal a szégyenében."
Lám, előzmények nélkül már én sem értem. Csóválásom mely fázisában bukhatott ez elő? Talán itt is Kosztolányi az előzmény, talán a felszín dicsérete kapcsán, igen, azt hiszem, úgy valahogy; gondolhattam: Bármily felszín mélye a szégyen - ha egyszer ő a búvárral onnét csak egy marék sárt (sarat) meríttet. Orpheusi ének mint Eurydiké sara? Zárható rövidre éppen: sárból vagy és porrá leszesz (lévén kint a szárazon). S gondolhattam még azt is, hogy igazán akkor maradok szégyenben, ha megfulladok. Fuldoklik a szégyentől (dühtől meg hasonlóktól). És innen már egy fél ugrásnyira se az "Él mint hal a szégyenében." (Leszámítva a kétélű nyelv ravasz kis fondorlatát, amelyre az ember mondás közben még nem is gondol.)
S mielőtt elfelejteném: ha igaz, hogy a felszín-elv (a művészetben, ám nem csak ott) addig érvényesülhet, addig "értesíthet pontosan, megbízhatóan a mélyről", amíg az érzékszervek, s különösen a bőr, a tapintó felület ép, úgy a seb megesésével lőttek eme elvnek; akkor(ra) te már bűnbe estél, foglyul ejtett a mélység, enmagad lélekzet-előtti - sár-alapzata. Boldogtalan (közömbös) kezdet.


A pauza vizet jelent, kint vagyok belőle ismét, udvariasság ide vagy oda, ezt sem úsztam meg szárazon. Korábban mentem kb. fél órával, hogy ragadozó (táncdalénekes) harcsámat elkerüljem, békén ledolgozhassam benső viszályaimat, s ez valameddig sikeresnek is látszott; ám a fenevad megneszelhette ravaszdi lelkitusámat, óvatos fel-alá csobogásomat, mert egyszerre, ugyancsak néma uszonyozással, ott termett előttem, rám villantotta kesernyésre fagyott tekintetét, kérdését már fogalmazzam meg magam: jó-e nekem itt a sorom, az ő felségsávjában?! Ha ő maga, fennhangon szólít így meg, akkor sem tudnék rá felelni; úszom nagy nehezen tovább, de tényleg hallá, halálra némultan, vékonypénzű kis keszeg, ennyire még a saját tudomásomban, nyílt szóváltásra azonban teljesen alkalmatlanul. És kizárólag a látszat kedvéért nem tágítok onnan, nem akarom, hogy harcsám agressziója megvetéssel is tetéződjék irántam, emberi világban a kishal korántsem adhatja olyan könnyen, olyan természetesen alább. Maradok, hol szemben az árral, hátamban a harcsával, hol megfordítva, ha nem egyidejűleg a kettő - rémisztő - harapó(!)fogójában. Valamint - ez is hozzátartozik a tény-igazsághoz - néhány haltárs eszmei támogatásával, akik suttogva kitartásra, bátorságra buzdítanak: "Ne engedj neki!" Mutasd meg neki, hogy itt nincs helye az erőszaknak!" És én igyekszem mutogatni, anélkül, hogy mutatványom eredményét viszontlátni remélném.


Azután hazafelé a villamoson, villamosokon, egy meglepően jó, frissítő élmény: elemző tanulmány Petri György egy korai verséről (V. Sz.-hoz), a szerző Arató László, találomra kezdem ezzel a Holmi olvasását, és azonnal lebilincsel, magával ragad. A vers már annak idején is megkapott, ereje, sűrűsége, szadista kifinomultsága, és most csak bámulom, hogy az elemző mennyire okosan, érzékenyen tálalja újra ezt a csemegét. Külön öröm, hogy a dolgozat mentes a manapság mindent elborító posztmodern bikkfa-terminológiáktól, s hogy ez a mentesség egyáltalán nem jár együtt önkényes (impresszionisztikus) szimplifikációkkal. Arató annyira diszkréten s egyszersmind határozottan boncolja a szöveget, hogy az a "kése alatt" ezerszer inkább életre kel, semmint bármely szervében elhalna. Istenem, ha ilyennel találkozhatnék gyakrabban. Ráadásul, hála a közlekedésnek, hazáig elolvashattam az egész tanulmányt.

Marno János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.