Már azt hittem, hogy ezen a héten nem érkezik fölkérés. Azt gyanítottam, hogy talán éppen a netnaplók miatt van, mert mit talál élőben mondani az, aki írásban vagy ötöl-hatol, vagy hetet-havat összehord.

     Aztán péntek délután végre egy kultúros ismerősöm telefonozott, s roppant izgatott hangon elhadarta, hogy lebetegedett a másnapra tervezett kultúrmatiné fellépője, be tudnék-e ugrani. Fizetnének is valamicskét. Mivel a hazai kultúrtámogatási helyzet nem engedi meg, hogy ne minden pénzes felkérést vállaljak el, azonnal igent mondtam, de csak ha egy nagyrutinú kiváló kollégámat is vihetem magammal. (Ezt még, bevallom Pávelnek, kisdobos koromban tanultam, ahol tudok, segítek; úttörő koromban is ott segítettem.) Jó, felelte leendő házigazdánk, de ha felezzük a melót, felezzük a pénzt is. De azonnal adjak egy címet, hogy át tudják ragasztani a plakátokat.

     Tegnap reggel aztán kávéval vártam Kiss Lacit, aki Gyuláról jött kocsival. Kávézás után indultunk is hamar tájalni, irány a vidéki kultúrház, nem mondom meg, hol.

     Szép, új kultúrház, pár éve építették. Az oromzatán lobog a magyar, a falusi és EU-s zászló. Látjuk a bejáratnál műsorunk plakátját, nagy betűkkel: A bohóc és a zsonglőr. Éppen mosogattam, amikor be kellett diktálni, hirtelen nem jutott jobb az eszembe. Lacival van egy jól begyakorolt műsorszámunk: én Kosztolányiról beszélek, ő meg Karinthyról és a kortárs paródiákról. Kosztolányi nyelvzsonglőr volt, Karinthy meg köztudottan szeretett „bohóckodni”, innen a cím, nem a legjobb, de tényleg gyorsan kellett valami, valami közönségcsalogató. Végül is büszkén mentünk el mellette. Végigvezettek az épületben, megnéztük a néptánctermet, a kiállítótermet és a konditermet. Aztán leültünk az igazgatói szobában, és baráti beszélgetés közben lerendeztük az anyagiakat. Az előadóterembe vezető folyosón még megállított minket a falurádió riportere, volt vele egy fotós is, aki – mint estére kiderült – nem a rádióműsorba fotózott, hanem a faluház évkönyve számára. Biztató jelek.

     A terem nem volt zsúfolásig tele. Mit egy kávéházban, kerek asztalok körül voltak a székek. Az első sorban három asztal volt, mindegyiknél ültek. A középső asztalnál kultúros barátom ült, a tőle jobbra lévő asztalnál az apukája, a balra lévőnél meg a felesége.

     Pénz beszél, kutya ugat, ripityom. Lenyomjuk a műsort.

     Laci kezdett. Megpróbált úgy tenni, mint máskor, néztem is, milyen nagy lelkesedéssel ecseteli az irodalom szépségét a közönségnek.


     Amíg  beszélt, én leültem. Egyszer aztán Laciban minden egész eltörött, s ez a létélmény tükrözött az arcán.


     Azt hiszem, elvesztette az élet értelmét. Rám nézett.  

 
      És akkor, anélkül, hogy egy szót is szólnánk egymáshoz, felálltunk, leballagtunk a kocsihoz, a csomagtartóból elővettük a pótfelszerelést, és visszamentünk a terembe.

     Laci fehérre mázolt arccal, csónakcipőben – tudják: keménykalap és krumpliorr – vicces dolgokat művelt: vizet öntött saját fejére és habostortát nyomott a saját arcába. Én meg közben felállítottam egy létrát a terem közepén, s kígyómozdulattal hajlongtam az asztalok felé. Aztán megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül – oly könnyen hogy nem éreztem a testemet – felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor egy asztalt nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején – elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott; az egyik lábára, mely inogva csendben körbefogott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán – a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot – ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam egy könyvet… Remegő kézzel nyitottam ki a címlapnál… most egyik lábammal tapogatózva, lassan elengedtem a póznát – előredőltem… egyensúlyoztam néhány percig… s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket… lassan és remegve elkezdtem beszélni az ifjúság számára átdolgozott Aranysárkányról.