A forradalom is kedden volt ( persze az 56-os, mi más!), no meg a Balázs Béla Stúdió ülései is, ahol 25 évet lehúztam.
S most a Tűzraktér munkarendi gyűlései is, meg a Sirály-é is erre a napra esnek. E helyeken szervezek majd tavasztól filmprogramokat.
Novák Márk filmjének a címe is: KEDD.

Tegnap éjjel telihold volt és ráadásul részleges Holdfogyatkozás is.
Tiszta volt az égbolt és mágikus fénye lenyűgözött. Alig bírtam levenni róla a szemem. Végignéztem, ahogy kibukkan a felhők mögül, és kápráztató fényében sütkéreztem.

Aztán rohannom kellett, hogy el ne késsek az esti programról. Megnéztem a Sirályban Najmányi László Halász Péterről szóló emlékfilmjét. Épp három éve rendezte meg Péter a saját, nyilvános előtemetését, mint egy utolsó előadást a Műcsarnokban.
Arra nem akaródzott elmennem. Magamtól féltem. Szűzen és tisztán akartam hagyni Péterhez való baráti és munkatársi viszonyomat. Együtt készítettük még 1990-93 között a „Sade márki és élete” című filmet. Egyedül akartam eltemetni Pétert mindenféle felhajtás nélkül, meghagyva annak intimitását. Magamban.
De most a vetítésen mellbevágott Halász mindent elsöprő szarkasztikus humora. Naplójegyzetei ott sorjáztak betűnként, szó szerint véve, a nagy képernyőre kivetítve.
Milyen pontosan rálátott arra az országra, amiben élek.
Hiányzik ez a fajta szellemiség – nagyon.

Épp Sólyom András barátom mondta a filmszemlén, amikor megnézte új filmemet a „Juliette”-et:
Milyen kár hogy Halász Péter nem tudott neked segíteni a filmed végének megoldásában. Merthogy a filmednek nincs megcsinálva a vége.
Hát a Halásznak sincs vége. Majd beszélek vele - feleltem viccesen.
Merthogy Halásszal a Sade film után is tartottuk a kapcsolatot. Például, amikor már teljesen kész voltam „A kisbaba reggelije” című némafilmemmel, akkor feljött a toronyba, ahol akkoriban meghúztam magam és egy nap alatt gatyába ráztuk együtt a feliratokat. De amikor a regényemből próbáltam összekínlódni egy valamirevaló forgatókönyvet, akkor is hétvégenként meglátogattam és módszeresen végigmentünk az irományon és kismagnóra vettem tanácsait.
Halásszal akkor is együtt voltunk lélekben, amikor praktikusan másfelé sodort minket az élet. És tegnap ott volt a vásznon, élt, beszélt hozzám.
Najmányi igen elegánsan oldotta meg a problémát. Egy stopptrükkel hol felnyitotta Halász Péter szemét, hol meg lecsukta. Ügyes húzás volt. Közben sorjáztak a filozofikus naplórészletek.
Néha tényleg úgy éreztem, hogy Péter lejön a vászonról.
Gyorsan le is léptem, amint véget ért a film. Nem akartam kimosatni az agyamat más anyagokkal.

Tán hihetetlennek tűnik, de egyszer meg is történt velem, hogy találkoztam Péterrel, már a halála után úgy jó két évvel. S micsoda véletlen – bár szerintem ő tudta ezt – éppen forgott a kamera, amikor hirtelen bejött a képbe. Egy pillanatra feddően rám vetette tekintetét majd továbbkocogott.
Úgy történt az eset, hogy akkoriban nap, mint nap az Antwerpenben lévő Schelde folyót keresztező alagúton gyalogoltam át, hajnalonta a campingben áll lakóbuszomból a műtermembe és késő éjjel meg vissza. Ez egy elég érdekes érzés, főként mikor a fél kilométeres alagút teljesen üres s csak egyedül caplatsz benne. Olyan mintha a gázkamrák és a krematórium felé az utolsó utadat tennéd. Hosszú barna mozgólépcső visz le a mélybe és aztán a nyílegyenes alagút, apró kis lámpákkal és közepén végig vaslemezzel borítva a padlózat. Persze itt minden lépted kong, a félköríves boltozaton százszorosan ezerszeresen visszaverve minden hangfoszlányt. Ez csendre int, bár néha ösztönösen felsikoltasz némán, hogy halld még az utolsó hangodat, mielőtt füst formájában az égbe távoznál.
És ezt a mintegy tízperces gyaloglást az alagútban egyedül, fel kellett vennem, az akkor készülő zsidó témájú „Fototerápia” című filmem epilógusaként. Miközben haladtam előre a sivár cső-semmiben, félhangosan előre kitalált szövegemet monologizáltam a kamera sztereo mikrofonjába. Tudtam, hogy hajnali négykor az alagút tök üres lesz. Ez kellett nekem.
Már majdnem a végére értem, amikor szemből felbukkant egy sovány, csontos figura rövidnadrágban, trikóban, tornacipőben. Már messziről ismerősnek tűnt a mozgása. Lazán futott felém, afféle hajnali edzéstempóban. Amint közeledett, - bár eléggé rutinos vagyok már a kamera-kezelésben, - megrezdült kezemben a gép. Ahogy az alak lassan bontakozott ki, olyan ismerősnek tűnt az arca, hogy szinte ránézni sem mertem. Amint elsuhant mellettem majdnem felkiáltottam.
 - Hello Peter, how are you? Everhything goes well?
De visszafogtam magam. Nem állt meg csak rám tekintett Ő (!) egy ezredmásodpercre. Abban minden feddés benne volt. Szigorú volt és számon kérő. Mintha azt kérdezte volna:
 - Miért tetted ezt?
S én válaszolni sem bírtam szégyenemben, csak lesütöttem a szemem és mentem tovább.
Utána se mertem fordulni. Betegesen rászorítottam szememet a kamera keresőjére és kisuhantam az alagútból.

Később persze a vágáskor kimerevítettem azt a kockát, amin Péter feltűnt, de szerencsére a technika nem engedi, hogy valósan felismerhető legyen az arca. Csak sejlik
És ez így is jó, így szép, így korrekt, így helyes.
Vajon most éppen, merre kocognak léptei?