hirdetés

Halottak napja

2007. november 6. - Jászberényi Sándor

Egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy pont olyan véletlen az ő halála, mint az én életben maradásom. Hazafelé megkértem az öcsémet, hogy véletlenül se rendezzenek ilyen műsort, ha esetleg elpatkolnék. Vegyenek egy unikumos díszdobozt, abba tegyék a hamvaimat, azt pedig rúgják bele a Dunába. Este, a kocsmában lehet egyet inni a tiszteletemre.
hirdetés

Kairóban, ahol a Muptadayan utca keresztezi a Kaszr El Einit, van egy kocsma. Bár nem biztos, hogy kocsmának nevezhetjük, elvégre nem mérnek alkoholt, de ezen a szomorú tényen túl gyakorlatilag minden olyan kritériumnak megfelel, ami Európában a lélekvesztőket lélekvesztőkké teszi. A legfőbb vonzereje a helynek azonban az, hogy priusz nélkül necces benne hosszabb időt eltölteni, és ha be kellene lőni, hogy mely helyeken üti majd fel a fejét a következő gyilkos trópusi világjárvány, ez tuti benne lenne az első ötben.
 
 
Ott tudják, hogyan iszom a kávét. A kocsma fölött laktam, reggelente alsógatyában és pólóban battyogtam át és már kávéval vártak. Igaz, az utcában mindenki tudta, hogy mit hogyan csinálok. Azt hiszem én voltam az egyetlen fehér férfi két kilométeres körzetben, de ezt a tényt a helyiek sztoikus nyugalommal szemlélték, mondván: sápadt egy kicsit a gyerek, de hát senki sem tökéletes.
 
 
Arra ébredek, hogy kiérzem a zaccos kávéban a koriander illatát. Ma jól aludtam, mert senki sem akart lelőni álmomban, legalábbis nem erre riadtam fel. Kinyitom a szemem és rájövök, nincs akkora szerencsém, hogy csak egy hosszabbat álmodtam a kelet-európai télről és mehetek le kávézni. Ez itt, kérem, a VIII. kerület és nincs hová menekülni, vagy van hová menekülni, de nincs rá pénz.

A volt csajom már kora reggel üvöltött velem, mert olvasta a bejegyzést. Rövid szóváltásunk során taplóságom metafizikai magasságokba emelkedett, bejegyzésem pedig kicsinyes bosszúállássá degradáltatott. Nem mentette meg az a tény sem, hogy szó szerint azt írtam le, ami történt.

Volt szerelmeink elvárják, hogy hazudjunk értük szövegeinkben és éteri lényekké emeljük őket – na ez az, amire nem vagyok hajlandó. Vitáztam vele egy kissé a szerelem mibenlétéről – azzal zárult a beszélgetés, hogy ő a szép emlékeknél marad. Legyen övé a múlt, én neki adom, talán tud vele kezdeni valamit. Csomagolja és vigye romantikus sétákra a Margit Szigeten. Néha szellőztesse ki. Az én jussom minden félrecsúszott nyakkendőm és elvétett szavam.

E kora reggeli pengeváltás megalapozta a nap hangulatát, melyet tovább mélyített, hogy temetésre kellett mennem. Á., egy harminc körüli lány halt meg: a hivatalos verzió szerint szívleállás, a nem hivatalos verzió szerint politoxikománia. Ismertem, vannak közös barátaink. Nyitott koporsós temetés volt, jobb lett volna, ha el sem megyek, nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy én is feküdhetnénk azon a ravatalon és hallgathatnám a pap által felolvasott formanyomtatványt. Nem voltam lájtosabb nála, ráadásul azzal, hogy háborús országba utaztam, meg is kísértettem a halált, de mindent épp bőrrel megúsztam, igaz, kétszer is rám lőttek. Élek, és szégyellem magam miatta.

Ő Magyarországon maradt, meghalt, s a temetése a hamisan éneklő ismeretlen nénikkel és sablonos feliratú koszorúszalagokkal a vidéki halálkultusz archetípusává vált. A család mögött diszkréten bőgött a drogos baráti kör, néhány képzőművész, esztéta, miegymás. Hamar elmenekültem a helyszínről, mert nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy Á. helyettem halt meg. Egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy pont olyan véletlen az ő halála, mint az én életben maradásom. Hazafelé megkértem az öcsémet, hogy véletlenül se rendezzenek ilyen műsort, ha esetleg elpatkolnék. Vegyenek egy unikumos díszdobozt, abba tegyék a hamvaimat, azt pedig rúgják bele a Dunába. Este, a kocsmában lehet egyet inni a tiszteletemre.

A temetés után mentem Budára, a UNHCR épületébe. Kedvesek voltak velem, tetszettek nekik a képeim, legalábbis úgy tűnt. Három órán keresztül győzködtem őket angolul, hogy jó fej vagyok, remélem sikerrel. Pár hét és kiderül.
 
 
Hazafelé menet hív L., a kedvenc szerkesztőm. Kiheverte a depresszióját, egy hétig nem mertem cseszegetni a riportommal, mert hallottam a hangján, hogy szarul van. Most úgy tűnik, nagyjából rendbejött, várja a szövegemet. Mindig várom, hogy mond valami király dumát a telefonba, olyan rockandrollosat, de sosem jön el ez a pillanat. Mikor gyerekkoromban a kazettáját hallgattam, meg voltam győződve róla, hogy rokonságban áll Istennel. Személyesen ismerve őt azt kell mondanom, hogy tényleg csókos a csávó: ha felmegy a színpadra nem látni, hogy hány évet vészelt át eddig életében. Abban maradunk, hogy a riportot holnap leadom.

Este beesem a kocsmába. Egy nagyon beteg költő a csapos. Jó srác, ismerem az írásait, elpatkol, mielőtt bárki foglalkozni kezdene vele. Valami gyomorbaja van és falfehér, szar újságokban publikálja a verseit és nincs nője, pedig buknak rá a csajok. Meghív egy sörre, beszélünk erről-arról. Kérdezem hogy van, mondja, hogy nem jól. „Hát látom.” – mondja a belső narrátor. „Ne halj meg öreg” – érzem, hogy megformálódik ez a mondat a nyelvemen.

Később egy gyerekkori barátommal kocsmákban mentjük meg a világot. Sikeresen zuhanunk olyan depresszióba, amelyből a kiút vagy a kötél vagy a szex. Nyafogva mondom, hogy aludjon nálam. Mikor megérkezünk a lakásomba, már nem tűnik olyan jó ötletnek a baráti alapon nyugvó szex, kiderül, hogy nem erre gondolt, ég a fejem, ő meg röhög rajtam. Megfogalmazódik bennem, hogy sikeresen visszaváltoztam kamaszfiúvá   ez az egyetlen hátránya annak, ha olyannal akarunk lefeküdni, aki gyerekkorunk óta ismer. Végül elmegy a lakásból, vigyorog, nincs harag. Pár napig nem merek a szeme elé kerülni.

Lefekvés előtt eszembe jut egy hasonlat, amit egy bölcsészlány mondott még régen, én pedig hosszasan nevettem rajta. Ha az emberi életeket végtelen időben és végtelen térben egymás mellett száguldó gyorsvonatokként képzeljük el, akkor csak egyetlen kérdés marad az élet értelméről, s ez nem az, hogy találkoznak-e ezek a szerelvények, nem is az, hogy mi a célállomás, hanem az, hogy van-e rajtuk büfékocsi és angol WC.

Lefekvés közben hallom, hogy valakit szeretnek a szomszédban. Kairóban ilyenkor még nagyban zajlik az élet.

Elképesztően kicsinek érzem magam.

Jászberényi Sándor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.