Halottam napja
2006. november 1. - Tasnádi István
Ha átvittünk hozzá egy agonizáló fikuszt, ő pár nap alatt rendbe hozta. Életre dédelgette, szó szerint. Sugárterápiát kapott szerencsétlen növény, ahogy mindenki, aki Feri közelében volt. Nem találkoztam még senkivel, aki ilyen kézzelfogható erősséggel sugározta volna az emberi melegséget. A gyerekek is imádták, mint a növények.
- 2006. november 1.
Már nem Elvis a legjobban kereső halott, hanem Kurt Cobain. Tudni kell jókor meghalni. És jól. A 18 éves unokaöcsém Jim Morrison-frizurával, -pólóban, és egy dobozgitárral mászkál, zenekara van, és minden ambíciója, hogy pályája csúcsán, úgy 28 éves korában egy párizsi hotelszobában belefulladjon a saját hányadékába. „Ahhoz nagyon jól kell tanulni, Bencuskám!” Mit mondjon az aggódó nagybácsi, egy vén szar, már 36 is elmúlt, szóval rég lecsúszott a tragikus halál időpontjáról, ami tartósíthatta volna a csenevész életművet. Petőfit már rég túléltem, eltűnni Segesváron egy csatában, na az valami, szegény Arany hiába körmölt még utána évtizedekig remekműveket a fűtött szobában, róla nincs elnevezve annyi általános iskola, Mozart, Büchner, Jézus, József Attila és Sarah Kane is letette már ilyenkor a lantot, jól is megy a merchandising, Mozartkugler, kacsintós Jézusos képeslap, van nekem olyan, hoztam Rómából.
Egy bizonyos kor után már nincs releváns jelentősége a halálnak, akkor már inkább a matuzsálemi korra kell gyúrni, a fiatalos aggastyán egy-két dévaj megjegyzése másodvirágzásba boríthatja az időközben rég elavult oeuvre-t. Meg egyébként is, élni jobb. „Élni jó, Bencuskám!” De hát milyen alapon dumáljon a nagybácsi, aki annak idején Walter Egon válogatott búcsúlevelei címen jelentette meg kamaszkori verseit, de csak a szája járt, azóta is itt vacakol a földön, hízik és szótlanodik, kocsit mos, füvet nyír, adót fizet, siralmas alak. Pedig akkor még megvolt az esélye, hogy legyen valaki. Gondolja talán a szemtelen kölyök. Egyetlen vigaszom, hogy még megverem lábtengóban (már nem sokáig). Minden nyelv alkalmas valamire leginkább, az angol parlamenti felszólalásra, a német használati utasítások megszövegezésére, a francia disznó szavak elsuttogására, a spanyol meccsközvetítésre, a magyar vízállásjelentésre és búcsúlevél írására.
Kimegyek a temetőbe, és lenyírom nagyszüleim sírjánál a sövényt. (Na tessék, sövényt is nyír! Kuss, Kisbence!). Nyomasztó ez az év, tele vereséggel, elválással. Mintha az idén többen haltak volna meg, mint általában. Több ismerős. Agárdy, Zenthe, Faludy, Illés György, Bratka László, Osztovics Levente, Tarnói Gizella, Pege Aladár, Halász Péter, Bertók Lajos, a múlt héten Gregor József, Bence György, tegnap meg egykori professzorom, Bécsy Tamás. És még annyian. Sokan. Májusban például az apósom, Jeli Ferenc. Ismertétek? Nem? Kár.
Csodálatos ember volt. Festő, szobrász, költő, filmrendező, szakács és kertész (és ha már a szakmáknál tartunk: szabadkőműves mester). Egy élő fa virult a műhelyében az agyagból gyúrt szakállas angyalok és a száradó akvarellek között, miközben Coltraine tett-vett a háttérben, és a miniatűr konyhában valami kínai vagy franciás fantázia készült. Nem vagyok egy könnyen barátkozós fajta, de ő egyből levett a lábamról. Jóban lettünk, szívből, pedig a csajom apja, és azokkal általában nem könnyű, ugye. A nagyapja javasember volt egy somogyi kis faluban, állítólag tizenegy ujja volt, ahogy az egy sámánnak dukál, de ezt a közlést azért fogadjuk fenntartásokkal, bár lehet a dologban valami, mert a javasember unokájának is zöld keze volt. Ha átvittünk hozzá egy agonizáló fikuszt, ő pár nap alatt rendbe hozta. Életre dédelgette, szó szerint. Sugárterápiát kapott szerencsétlen növény, ahogy mindenki, aki Feri közelében volt. Nem találkoztam még senkivel, aki ilyen kézzelfogható erősséggel sugározta volna az emberi melegséget. A gyerekek is imádták, mint a növények. Vasárnaponként ott trónolt a faragott karosszékében, mint egy hatalmas, jóindulatú, fröccsöző Jupiter, és órákig elmarháskodott az unokákkal, borzasztó fárasztó viccei voltak, és utána hatalmasat nevetett rajtuk, legtöbbször egyedül. Soha nem fogok tudni így nevetni, ilyen önfeledten infantilisnek lenni, minden elvárást és konvenciót leszarni, belebújni a pillalantba, és ott jól ellenni. Nagy gourmand volt. Életélvező. Pedig lehetett volna gyűlölködő, megkeseredett ember.
’56 után halálra ítélték, három év után súlyos betegen szabadult. A szentendrei művésztelepen, majd a filmgyárban dolgozott, forgatókönyveket írt, díszletet tervezett, sokáig csak a barátai nevén, mert tiltólistán volt. Harminc éves elmúlt, mikor fölvették Herskó János rendezőosztályába. 73 évesen kezdte forgatni élete első nagyjátékfilmjét. Már nem tudta befejezni. Talán ha annak idején egy kicsit rugalmasabb. Nem hagyta magát beszervezni. Ezekről a döntésekről, és ezekről az Akárkikről nem tudunk, csak a bűnbánó vagy a lebukásuk után sértetten puffogó Nagy Emberekről. Ő minden döntéshelyzetben a tisztességes utat választotta, ráadásul képtelen volt kompromisszumot kötni (ezt a lánya is örökölte, ezért aztán kicsit macerás a családi életem). Semmiféle beígért haszonért nem volt hajlandó mást mondani vagy tenni, mint amit gondol. Neki még volt olyan (szegény!), hogy erkölcsi meggyőződés, és ebben a tekintetben makacs volt, merev, egy nehéz ember. Ez persze nem használt a karrierjének. Esélye sem volt, hogy kiderülhessen, milyen filmrendező. Tiszta maradt. Talán rosszul döntött. Én ma őt gyászolom.
Hozzászólás