Hamutartó-szívek: a ferdítés örömeiről
2006. március 19. - Tim Wilkinson
Akkoriban Esterházy Fuharosok c. regénye fordításának a végénél tartottam. Abba szerepel egy mondat, ami meglepően hasonlít Wallace második mondatához. Érdekes az egybeesés: nincsen kizárva, hogy közös forrásból ered (esetleg Kierkegaard?). Még ha valójában nincs is kapcsolat a két szöveg között, számomra létezik.
- 2006. március 19.
Nem emlékszem, pontosan ki agyalta ki (valamelyik honfitársom), de vagy húsz évvel ezelelőtt volt egy hipotézis, hogy ha egy bizonyos tevékenységet minél több egyén gyakorol, annál könnyebben vagy annál jobban fogják ezt végrehajtani. Hogy mi volt a sorsa ennek a javaslatnak: nem tudom, de ami a magyarról történő angol fordítási ügyet illeti, szeretném elhinni - miközben a két nyelv között lebegek - hogy minél több látszólag valószínűtlen dolgot sikerül az egyik nyelvből a másikkal kapcsolatba hozni, annál meggyőzőbb lesz egy szövegnek a hatása.
Csak egy-két szerény példával tudom pontosabban kimutatni, mire is gondolok. Így David Foster Wallace végtelennek tűnő és azért részemről félbehagyott Végtelen Tréfa c. regénye elején - ahol az erősen elmezavarban szenvedő, főiskolás teniszbajnok hősét bemutatja - egy ismerősnek tűnő passzussal találkoztam:
“- Ez a fiú sérült.
- Ahogy sulyokkal vernek bele egy marék vajba.
- Állat, ahogy szemébe szúrt késsel vonaglik.”
[1]
Akkoriban Esterházy Fuharosok c. regénye fordításának a végénél tartottam. Abba szerepel egy mondat, ami meglepően hasonlít Wallace második mondatához. Érdekes az egybeesés: nincsen kizárva, hogy közös forrásból ered (esetleg Kierkegaard?). Még ha valójában nincs is kapcsolat a két szöveg között, számomra létezik.
Mindenképpen, még ezekkel a naplóbejegyzésekkel is, azt akarom megértetni, hogy van átjárás az angol és a magyar gondolkodásmódok között ill. éppen a kettő között lehet lebegni. Néha ezt lehet a fordított szövegben beépíteni. A régi gimnáziumom pl. – a sheffieldi King Edward VII School - megjelenik Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért c. regényének az általam készített angol fordításában. B. két tanárjának a beceneve szerepel: a Dugó meg a Pörge. Nekem a mű egyetemes érvényessége szellemében természetes volt az én gimnáziumi igazgatómnak meg az egyik szadista angoltanárnak – hála Istennek nem az enyém - a becenevét beiktatni, s így az angol fordításba a “Fat Nat” (aki valóban hájas volt) ill. a “Black Jack” (akinek a neve “Whiteman” volt) került. Egy másik angoltanárnak, aki engem három éven át tanított, sőt a 4. évben osztályfőnök volt, az volt a családneve, hogy German. Valószínűleg nem volt könnyű neki a háború alatt.
Eszembe jut mellesleg, hogy az egy görög-latin tanár ott, E.F. Watling éppen a Penguin kiadó “klasszikusok” sorozatának az első fordítója volt (nyilván nem elsőként, de Szophoklésztől valamelyik színdarabját ültette át angolra: talán az Antigoné-t). Ez a hórihorgas, ősöregnek tűnő tanár, akit a gyerekek “Marcus”-nak becéztek (angol szóvicc: osztályoz minket!) süket volt, ami áldás is lehetett neki, mert amikor nagyon rendetlenkedtek az osztályban, ő a hallókészülékét egyszerűen kikapcsolta. Nem mintha ez befolyással volt az én karrieremre, mert ő sem tanított engem.
Utolsóként, egy szellemes szakácskönyvnek nevezhető kiadványnak Eddie Stein spagetti-főzési módszeréről szóló “fejezetében” szerepelnek az elbeszélőnek bogaras kifejezései, amelyeket a Magyarországon szinte ismeretlen hatvanas-hetvenes évekbeli csúcs rockénekese, Captain Beefheart - polgári néven: Dan Van Vliet – különböző szerzeményeinek a címével tolmácsoltam: “Dirty Blue Genes” (kb “piszkos kék farmernadrag-gének”), “Bat Chain Pullers” (“denevérlánchúzók”), “Ashtray Hearts” (“hamutartó-szívek”)…
*
A folyamat persze mind a két irányba megy. Így lehet a Wilkinsonékre több nyelvben rábukkani. Hogy csak két példára mutassak:
Tadeusz Borowski Otthonunk, Auschwitz c. elbeszélésénél - legalább az angol nyelvű fordításában – azt lehet olvasni, hogy: “Még ha nyombélfekély orvosságát fedeztem volna is fel, annyit tudok, hogy akkor sem szerezhetnék neked Wilkinson-féle általános viszketés elleni kenőcsöt, mert a táborban ez egyszerűen nem kapható.”
[2]
Az ízlés élettana c. művének egyik cikkelyében, “Nemzeti győzelem” cím alatt Brillat –Savarin elég hosszú anekdotát mesél el, hogy egyszer megismerkedett agy ötvenéves körüli jamaicai úrral, akinek Wilkinson volt a neve, s aki vacsorára hívta meg Brillat-Savarint meg két francia honfitársát. Ennek folyományaképpen a franciákat ivászati versenyre hívta ki, aminek az volt a végeredménye, hogy “Bizony, Wilkinson úr felriadt, felugrott és az ‘Uralkodjék, Britannia’ című nemzeti dallamot kezdte harsányan énekelni, de… ereje kimerült és a székében visszasüllyedt, s onnan az asztal alá csúszott... stb”
[3]
S így az év 11. hete végén most már 100.000 szót nyomtam ki. Ágyba megyek.
____________________
[1] ‘This boy is damaged.’ ‘Like a stick of butter being hit with a mallet.’ ‘A writhing animal with a knife in its eye.’
[2] “But I know that even if I discovered the remedy for ulcus duodeni, I would still be unable to get you the ordinary Wilkinson’s itch ointment, because there is none to be had in the camp.”
Tadeusz Borowski, ‘Auschwitz , Our Home’, Barbara Vedder fordításában, in: This Way to the Gas, Ladies and Gentlemen]
[3] “Sure enough, Mr Wilkinson, waking up with a start, leapt to his feet and in a loud voice intoned the national air of ‘Rule, Britannia’: but… his strength gave way, and he sank back into his chair, and from there slipped under the table.”
J.-A. Brillat-Savarin, The Physiology of Taste. Anne Drayton fordításában
Hozzászólás