Tegnap végre volt időm az irodalommal is foglalkozni. Pontosabban a magyar irodalom németországi helyzetével. Kornitzer László este átjött hozzám és hozott egy üveg francia bort, de megígértem neki, hogy csak akkor nyitom ki, ha Darvasi Laci is megérkezik. László kedves és izgalmas ember, szeretek vele beszélgetni. Átmentünk egy helybeli kis étterembe, a Landshausba, ami ugye egyáltalán nem passzol egy nyugatberlini, bohém, kávéházi művészhez, csakhogy én már többször voltam ott, és nagyon jól éreztem magam. A legjobb hely az anyaggyűjtésre. Az étlapon brandenburgi specialitásokat kínálnak, a pincérnő nagydarab, mosolygós, a szakács pedig nagyon jól főz.

Tegnap például két sör után mondta meg a kutyás vendég, hogy kint fekszik Hans a földön. Mínusz hét fok volt. De ő márpedig nem fog segíteni neki, hiszen amikor őt nemrég megverték, Hans sem segítette fel, elment mellette. A pincérnő orosz barátja kiment, felébresztette Hansot, volt hozzá egy-két jó szava, berakta az autójába és hazavitte. Itt minden eseménynek súlyos következményei vannak. Persze azért vannak értelmetlen szabályok, amiket a németek sem képesek betartani. De itt Berlinben sokkal lazábbak, direktek és szókimondóak az emberek. Végül Lászlónak is tetszett a vendéglő, mert lehetett dohányozni és jó volt a bor. Legalábbis sikerült őt meggyőzni róla, hogy az. Berlinben egy jó ideje kirakták ugyan az éttermekből és a kocsmákból a dohányosokat, de mióta itt vagyok, szinte csak olyan helyen jártam, ahol újra engedik a füstöt. Mindenki megszegi ezt az értelmetlen szabályt.

Aztán elmeséltem, mit meséltem, áradoztam, repdestem, könnyeztem, hogy milyen korrekt és figyelmes a német kiadó, Andreas Rötzer, mennyire klassz a könyvem fordítása, amit Relle Ágnes készített, és hogy milyen jó alkotóházban lakni egy hónapig, ahol csupa külföldi íróval vagy körülvéve. Majd lebiggyedt a szám, és magyar módra panaszkodni kezdtem, hogy milyen kár, mit kár, szar, hogy nálunk nincsenek ilyen alkotóházak. Hát igen, nálatok csak az irodalmi múzeum van, meg a Szigliget-múzeum, mondta László, és láttam, hogy a Balatonra vágyik. És aztán biztatott, mert aztán ő látta rajtam, hogy elég szkeptikus vagyok a magyar irodalom jövőjével kapcsolatban, szerinte még mindig nagyon jó a megítélésünk Németországban. Igaz, hogy ez az írókon, a német kiadókon, lektorokon és a jó műfordítókon múlik, kevésbé, vagy egyáltalán nem a magyar kultúrpolitikán. A magyar kultúrpolitika tehetetlen, lusta, képzetlen és tehetségtelen. Csak amikor valakinek látványos sikerei vannak, akkor nyújtja a kezét, pedig akkor már nincs szükség rá. Végül összeállítottunk egy listát, mit kellene sürgősen tenni, hogy fennmaradjon az érdeklődés:  * jövőre ne nekünk legyen a legcikibb standunk a külföldi könyvvásárokon;
* létre kell hozni az irodalmi házakat Magyarországon, ahol külföldi írókat fogadhatunk, cserébe a magyar írók külföldre utazhatnak dolgozni; * rendes összeggel járó alkotói támogatást adni a magyar íróknak és a fordítóknak;
* különös figyelemmel kellene támogatni a fiatal magyar szerzők külföldi megjelenését, női írókat, határon túli szerzőket finomabb eszközökkel, nagyobb ráérzéssel segíteni;
* százezerszer jobban kellene figyelnünk a magyar irodalom külföldi fordítóira, ösztöndíjakkal támogatni őket (a Balassi Intézet tavaly még nevetségesen keveset, havonta 16 ezer forintot adott egy fiatal fordítónak);
* sokkal több szemináriumot kellene rendezni, elismert fordítók, írók és kritikusok bevonásával, nem haveri alapon;
* oda kellene figyelni azokra a potenciális külföldi kiadókra, kritikusokra, akik hajlandóak magyar írókat olvasni, kiadni, kezükbe könyveket adni, elhívni őket, megmutatni, mi történik nálunk az irodalomban.

Nagyon termékeny este volt, aztán László visszahozott a házba. Ma reggel fagyra ébredtünk, Siskin elbúcsúzott tőlem. Tegnap még utoljára Kleist sírjánál jártunk, sétáltunk egy nagyot a kikötőben.

Kiss Noémi