„Az aura forr; a makula,
                                                    hogy nem alakul sehogyan az indulatregula.
                                                                                                                             (…)
                                                                                          Lásd, hogy bánik veled
                                                                               egy gátlást letett pánikbeteg.”
                                                                                                                  (Ludditák)

          Úgy másfél óra alvás után zártam le a hétfői kevélységet, kissé szorongva gondolva arra, mi vár még rám ma. Több is lett aztán; olyannyira, hogy eltérített eredeti tervemtől, s így már ma feltárhatom kedves és végtelenül türelmes olvasóim előtt egy tegnapi utalás kontextusát. De haladjunk csak sorjában! A kutyát nem lehet becsapni.
          Miután elküldtem a hétfői jegyzeteimet a Litera kedves szerkesztőjének, a megyei kórházba kellett mennem, tízre lettem előjegyezve a baljós nevű ENG-vizsgálatra. Semmi vész, tulajdonképpen szórakoztató, hogy az egyre nagyobb áramütések hatására egyre nagyobbakat mozdulnak az ember ujjai — már ha mozdulnak. In concreto akadt, ami nem nagyon mozdult, a november végi „sajnálatos események” óta már majdnem meg is szoktam, hogy immár valóban két balkezem van — de ez meg mintha egyenlő lenne a belenyugvással, hogy a továbbiakban nem tudom majd teljes értékűen használni a jobb kezem. (Ahogy igencsak valószínű, hogy már soha nem lesz a régi; de legalább tudok majd miről mesélni az onokáknak annak idején: a férfi, akinek a keze is ügyes volt — tisztelt hölgyeim, most ne kezdjenek el kuncogni vagy sajnálkozni, még akkor sem, ha egy igen kedves nőismerősöm első reakciója a következő volt, miután kielégítő válaszokkal szolgáltam állapotomat firtató kérdéseire: „Szegény lányok!”) A vizsgálat után bementem az egyetemre, ahol az ügyintézőm telefonálási kényszere, majd pedig rejtélyes eltűnése miatt nem írtam alá a beiratkozási papírjaimat, ellenben szembejött velem életem legnagyobb tévedése, akivel kénytelen voltam elbeszélgetni néhány ital elfogyasztása közben a campus egyetlen, ám módszeresen terjeszkedő kimérésében. Majdnem este lett, mire hazaértem, és a nap közben egyre inkább felgyűlő indulataimat csak az ösztöndíjam meglepő, ám már így is jócskán megkésett átutalása tompította, messze nem az elvárt mértékben. További segítségért egy kétdekás Avasi Keserűhöz fordultam. „Az Avas, az egy hegy. Az Avasi Keserű, az egy ital.” (Ficsku Pál)
          Akik ismernek, többnyire csendes, jámbor embernek tartanak. Amíg ittam, alkalomadtán ugyan különös előszeretettel voltam harsány, de valahogyan mégiscsak kompenzálni kell a permanens némaságot; a némaságot, mi helyett. A legbüszkébb is arra voltam, már amíg büszke voltam, hogy soha nem ütöttem meg embert azzal a szándékkal, hogy bántsam — és akkor nem számítottam ide a kora gyermekkori verekedéseket testvéreimmel, de nem számítottam ide a késő felnőttkori verekedéseket sem testvéreimmel: utóbbiak legfeljebb csak tűnhettek látványosnak, de pusztán egyfajta (degenerált?) szeretet-megnyilvánulásról volt szó (vö.: Harcosok klubja), míg előbbiek a résztvevők életkorából adódó intellektuális és morális hátránynak köszönhetőek leginkább; bár már gyerekkoromban sem ütöttem vissza, ha az iskolában vagy másutt valakik elkaptak (és néhányszor elkaptak és elkalapáltak). Bő egy éve azonban, miután számtalan valódi disznóságra fény derült, hirtelen elborította az agyamat a szar, és ütöttem. Nem egyszer és nem kétszer. Szemernyit sem vagyok büszke erre a tettemre, épp ellenkezőleg: végtelenül szégyellem magam; de letagadni sem fogom, mint ahogy mentegetőzni sem miatta azzal, hogy igazán hosszú ideig provokált előtte a sértett; igazán hosszú idő alatt pedig éveket kell érteni általában, konkrétan meg néhány órát. Nincs mentségem; a kutyát nem lehet becsapni.
          Mindez csak azért került most elő, mert a vakvezető vizsla, akit az imént — amúgy politikai és egyéb szempontokból is messzemenően korrekt módon — életem legnagyobb tévedésének neveztem, hasonló indulatokat gerjesztett bennem már pár héttel azután, hogy alapjaiban dúlta föl az éppen csak rendeződni látszó életemet. Igaz, ez az indulat „csak” egy héten keresztül visszatérő rémálomban realizálódott: rendre üvöltve riadtam fel éjszakánként, míg ő mellettem szuszogott (velem ellentétben jó alvó, fel sem ébredt soha). Később, már a „sajnálatos események” után, melyekhez nem kevés köze volt, épp erre az álomra hivatkoztam, amikor — amolyan tisztességes verbálpszichopataként, a valós agresszió esélyét is igyekezve elkerülni — súlyos testi sértés kilátásba helyezését valószínűsítettem [potencializáltam — ez is a te hülye szavad volt, b***d meg, de te úgysem fogod olvasni ezt] arra az esetre, ha valami baja esne miatta és/vagy közreműködésével annak az embernek, akivel épp összebútorozni (vagy mi a tejfölt csinálni) készültem akkor, és akit nagy fájdalmamra azóta már nem nevezhetek úgy, mint annak előtte: mesterem-barátom-testvérem. (Drága jó hermeneuták! Ez a hármas nominalizáció egy jó kis feladvány lehetett volna nektek, nem?) És épp ez az ember volt az, aki nagyon csúnya, mondhatni nemtelen módon támadott le engem azóta több alkalommal, ráadásul „szakmai” kompetenciámat kérdőjelezve, érzékeny pontomat találva el. („És mindezt egy pina miatt?” — „Jézusom, a pinától dyslexiát lehet kapni!” [Bret Easton Ellis]; arról külön nem is emlékezve meg, hogy együtt használták egy közös ismerősüket rezonőrnek, mondja csak meg ő nekem a telefonba, hogy iszonyú nagy seggfej vagyok.) Hát nem épp elég az nekem, hogy a magyar szak oktatóinak egy része ki nem állhatja azt a doktoranduszt, aki történetesen én vagyok, pláne ha még szemináriumot is vezetek? De jó hírem van számukra: ezzel a félévvel befejezem tanulmányaimat, és együtt (tehát külön-külön) örülhetünk majd a viszont-nemlátásnak. Addig azonban végigviszem a Hajas Tibor életművével foglalkozó kurzusomat, még ha nevezett szerző egy különösen szépen kimunkált averzió (el)szenvedője is, több kor- és sorstársával együtt; még ha volt mesterem-barátom-testvérem koncepciózusan félreolvasta is a Sidpa Bardót, s maga is csak az aberrált macsó pszichopata naplóját vélte felfedezni benne — épp ezek ellen dolgozom, de vállalkozásom sikere meglehetősen kétségesnek tűnik most; de erről talán majd holnap, ha túl leszek a félév második óráján.
Nincs harag („levet a szerep, eldobod a pózt”), hiba nincs; az egész egyáltalán nem érdekes.
„Lefekszünk, mert így kell, / Mert lefektet az este / S elalszunk, mert elaltat / Végül a nyomorúság. / De elalvás előtt még, / Feküdvén, mint a város, / Fáradtság, tisztaság / Hűs boltja alatt némán, / Egyszer csak előbúvik / Nappali rejtekéből, / Belőlünk, / Az az oly-igen éhes, / Lompos, lucskos kutya / És Istenhulladékot, / Istendarabkákat / Keresgél.” (József Attila)

k. kabai lóránt