Az ébresztés keserves teátruma hétvégén, ugyanarra a rugóra, biztos szerepkényszer, némi haragszomráddal, amiben a nézőpontok, úgy tűnik, évről évre távolodnak. Ági beslisszan a szobába, persze hangsúlyozandó vagyok (de utálom ezt az igeneves fordulatot, de még reggel van, nem uralom saját ízlésem), szóval kötelező kiemelnem: az az ő egykori gyerekszobájába, ahol mi, ha anyósoméknál vagyunk Csongrádon, álomra hajtjuk a fejünk - és szöszmötölni kezd, valamire elengedhetetlenül szüksége lesz, ami nélkül zavar keletkezne a létezésben, vákuum, az időfonál elszakadna, tehát azonnal föl kell kutatni.  Ilyenkor én még jóideig heverek a tollsuba alatt, és úgy teszek, mintha az óvatos, de annál idegesítőbb matatásban, zörgésben, csörgésben bármit is csinálni lehetne, mondjuk édesdeden tovább szunyókálni. Ez addig megy, míg Ági a fejem melletti fiókokat kezdi huzigálni, mert az élethez szükséges tárgyi világ ottan kurminál, én meg nagy duzzogva fölkelek, nem baj, holnap megyek haza anyámhoz Szegvárra, majd kialszom magam ott.
Figyelembe véve, hogy hajnalig ittunk Palival tegnap, miután pedig a korareggeli vonattal hazazötyögtem Csabára, némi szerkesztőségi vizit után (régi, vicces fotókat rostáltunk Elek Tibor barátommal, a Bárka tízéves buliján lesz egy kiállítás, Haknijaink avagy viharsarki kultkanossza címmel) habos ködben hazavezettem Csongrádra, tehát két csonka, erősen italos éjszaka, feszített nappalok vannak mögöttem, délig alvásra vágyom, és csak aztán a napi betevő Népszabimra, az ÉS-re, no meg persze egy gigantikus bögre kávéra.
A férfi naivitása végtelen, ezért megy előre a világ.
Azért álmosan, csipásan is lehet ÉS-t olvasni, remekbeszabott Szív Ernő tárca fekszik benne, először hamar elfelejtjük Dérczy Péter óvó szavait, hogy Szív Ernő neve, határidős szempontból, "nekem olyan legyen mint egy sziréna", ha meglátom a címlapon, és még nem küldtem a soron következő Kert Lajosos-tárcát, akkor kezdődhet azonnali vesszőfutásom, nos ezt pillanatig elfelejtve olvasunk (merthogy a tárcát persze még nem küldtem el). Laci egyre jobb: "a férfiembernek bizonyos életkor után illik néhány szem kockacukrot tartani a farka mellett"- írja, kemény, veretes gondolat; megjegyezzük, hátha megérem…
A csongrádi szombat délelőtt különben szokásosan a korzózásé.
Kisvárosban, ahol az elbeszélő mindenkit ismer, remek szórakozás sétálgatni a platános nagyutcán, ahol régi osztálytársak, mára kismamák, irodalomtanárok, borbarátok jönnek szembe, dokumentumfilm-hősökkel diskurálunk, és ballagnak velünk a drága gimnáziumi élmények, emlékszünk, hogy a kisváros munkás közönsége micsoda csodálattal fogadta, ha koradélután elindultak hazafelé a gyönyörű óvónős lányok, megannyi ringó, fiatal, feszes kebellel, a Tulipán presszó és étteremben nem csak a felszolgálást, de a hússütést, hagymapirítást, zöldségdinsztelést is felfüggesztették arra az időre, amíg az óvónős lányok sétáltak haza a város szélére, a bútorgyár mögötti kollégiumba, míg hangosan végignevették és cigarettázták a nagyutcát, addig kilépett a sánta Balogh illatszeres az ajtóba, a Tulipán egyetlen pincérnője, valaha szebb napokat látott Icuka és a fokhagyma szagú szakács néni is a telefonfülke előtt toporgott, a Magyar Király előtt tébláboltak a takarékosok, a népművelők, a gyógyszerész, a Fekete Vár Áruház konfekció és cipőosztálya, a teljes Bébi Bolt és Ékszerüzlet, a festékes és a város egy szem fényképésze, aki minden nap jajveszékelt, hogy ugyan miként fog ő ballagási képet készíteni ezekről a modern fizurákról.
Amikor korzózok, mindig úgy emlékszem, mindenki mindenütt ott volt: leselkedtek, sasoltak, kukkoltak, hogy mindig mindenki mindent a saját szemével akart látni, és hogy ez ment szépen, óvatosan és barátságosan estig, míg mintha egy gong ütésére lenne, a korzó hirtelen széjjel nem ment.