A szatyortrambulin

Artista akarok lenni! Szép hajlékonyan izmos, csak úgy felugrani a válladra, s már indulhatunk is.

Ma így megyünk be Avignonba, rendben. Mi lennénk a legjobb utcaszínházi produkció, többen néznének minket, mint azt a fiatal táncos csoportot tegnap.



Sok cirkuszművészt láttam már, pár napja otthon a francia főiskolások Urbanrabbits előadását Schillinggel, de mindig meglep, mi mindent meg lehet csinálni a testünkkel.

Mármint az övékkel.

A Tangeri Akrobata Csoport Chouf ouchouf című előadását láttuk Martin Zimmermann és Dimitri de Perrot svájci rendezők koncepciójában.

A tangerieknek a gravitáció sem akadály. Ezek az izmok, ezek az inak, ez a fajta energia-technika magasabbra repíti őket, mint a klasszikus baletteseket a tánc. S tovább is levegőben vannak, mint Nurejev.

Akkor a cirkusz és a klasszikus balett hasonló? Talán egy új színjátéktipológia alapjait fektetjük most le: ki hány másodpercet tud a levegőben maradni.

Színház volt ez, nem tánc, vagyis cirkusz, hú, bonyolult. Hiszen az elejétől azzal kacérkodtak, vajon használják-e az előadásparadigmát vagy ne. Elindítják a műsort már a nézők érkezésével, focibemelegítés, nyújtás, lazítás. De ez már a show része, hiszen ez csak energiapazarló látványbemelegítés. Álkezdés, rettenetes Whitney Houston-feldolgozással, gyorsan gulába állnak, aztán másikba, hopp és hepp és voilà!

És öt perc múlva elbúcsúznak: ennek itt vége is. Vége az esztrádnak. De addig Román Sándor. Experidance. Na ne. Mindenki szeret valakit. Öt perc után megtapsoltatják magukat. Játszanak saját műfajuk kánonjával, megmutatják, hogy ilyet is lehetne.
Arab fiatalok, akiknek a karrier lehetőségét jelenti a fizikai ügyesség, hiszen így sportoló, egyenruhás sportegyesületi tagok lehetnek. S ugyan úgy tűnik, mintha az álkezdés, az álfelütés csak tréfa lenne, azért mégsem. Tréfa, de ez a valóság. Vagyis hogy ilyen Tangerben, édes Tamkó-Sirató, ezzel szórakoztatják a turistákat az all inclusive hotelekben meg a tengerparton.

S ez a tucat nagyon ambiciózus fiatal cirkuszművész elhatározza, hogy nem várja meg, míg sorsa magától jobbra fordul, hanem meghívják példaképüket, Aurélien Boryt, dolgozzon velük. Ez a stílus nem új, Nagy József vagy Philipp Découflé előadásait mi is, ők is ismerik.

De nem a stílus a lényeges, hogy láttuk-e már valaha, hanem a kolonizáció akarása gondolkodtat el kicsit. Ezek a tangeri gyerekek rájönnek, hogy az interkulturális turistáskodás cunamiját kell kihasználni. Így az előadást nyitó esztrádban még kiprovokálják a tapsot oldallég-bukfencekkel, egykézenpörgésekkel, aztán jön egy másik irány, ahova Zimmermann és de Perrot viszi őket. Történetté írják a testüket hangokkal, képekkel, mozgással.

Bizony, énekelnek, ilyet azért ritkán látunk, hogy énekel egy háromszintes gúla!

Ennyire még sosem akartam tudni arabul. Értenem kellene a szöveget, mert látom, hogy nekik nagyon fontos. Ez a Chouf ouchouf dal például. S közben arra gondoltam, hogy ha ez egy roma társaság lenne, inkább volna kulcsom a közegükhöz, a történetükhöz. Pedig… biztos nem igaz, és mégis ezt képzelem. Mert Tanger kevésbé megfogható.

Épp ez az egzotikus érzet jön be, nem láttad a szomszédaidon? Úgy lehetsz az arab piacon, hogy félreteheted az előítéleteidet, vagyis úgy érzed, hogy mentes vagy. Ezért a legélőbb, legkönnyebben átélhető jelenet a vásározós arabok vitája, a piacozás. Kicsit bátrabb lett volna az előadás, ha tovább feszíti a kulturális gyarmatosítás kérdését.

Menjünk csak vissza a piacra. A piacot egy óriási, nálunk a lengyelpiacokról ismert vásározós szatyor jelzi. Tudjátok, ez a kockás, sosem szakadó, csak foszló műanyag. És a tangeri arab gyerekek ezzel mindent megcsinálnak, hiszen a szigorúan geometrikus térben a szatyor lesz az egyetlen puha tárgy.

Meg az emberi test, azért az övék még a díszlethez képest is puha!

Jó. A díszlet egy fal. Nagyon szerettem azt a pillanatot, ott, az esztrád végénél, amikor a szürke fal egyszercsak megindult. Jött előre az épített színpadot addig lezáró négy méter magas építmény, szorította előre a fiatalokat. S a meginduló fal vizuális hatása egyrészt, ugye, konnotációváltó, másrészt meg nyelvváltó. S amikor a mozgó fal hirtelen öt hasábra hasadt, s tetriszként kezdett mozogni a térben, akkor értettük meg, mi az új-cirkusz lényege.

A vicc?

Nekem is valamilyen ősrégi térkitöltő komputer game, flash-animáció jutott eszembe. S bizony, a legmegrázóbb, legkockázatosabb és leglíraibb pillanatok is a térkitöltés feladatához kötődtek.

Igen, az oszlopok-hasábok filmmé fűzték össze a mozgást, az csodás volt. A hangtalanul mozgó óriási tetrisz-oszlopok takarták-felfedték az élőképekbe beálló akrobatákat. Az oszlopok mozgása lassú filmmé, de filmmé fűzte össze a képeket. Tetrisz-montázs-technika.

Mintha Gordon Craig akart volna ilyesmit 1911-ben a moszkvai Hamletben díszletnek, de…

… nem voltak akrobatái. A fentihez hasonló effekthez nem elég az oszlop, test is kell, hiszen most is a térlátás és a dramaturgiai ügyesség együtt adott szellemi izgalmakat, valamennyi humort is (mondjuk ez nem az előadás legerősebb oldala).

Lehetett volna több a szöveges egyéni pillanat, ahogy a műsorfüzet ígérte, az lehet, hogy jobban artikulálta volna az igazi dühös tartalmakat, amiben azért a dolog látensen bővelkedett. Látensen, mert sok minden bennragadt, nem tisztázták előre, hogy meddig mehetnek el, mennyire legyen vad, amit csinálni fognak. Szerintem túl óvatosak voltak.

Nem mondanám óvatosnak a hatméteres oszlopokról le- és felugráló gyerekeket, nem ám! Értem, az óvatosság a kulturális határok elfogadásánál jelentkezett. Óvatosan asszimilálódó volt ez az előadás, s nem a marokkói artistahagyományokhoz, hanem az európai cirkuszhoz. Ezt akarod mondani?

Igen, persze. Mert iszonyú profi, ahogy néhány mozgó oszloppal és pár bevásárlószatyorral nekiállnak cirkusz-színházazni. Nem technikai trouvaille-ok ezek, hanem dobozok és zacskók és pillepalackok. Nem rakják körbe flikflangokkal, csilivilivel a testet.

Tényleg, a testüket sem mutatják olyan akrobatásan. Az a két lány a tíz pasi között, hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban dolgozott. A fiúk fele pucér felsőtesttel, de a többség piaci klottgatyában-pólóban nyomta.

A lányokkal kellett volna kezdeni a mai beszélgetést – csak elnyomtatok! Minden szépség, líraiság, ügyesség mellett, azért az a jelenet, amikor burkát vesz az egyik lány, a kettő lány közül a porteur (porteuse persze), s megtartja/kitartja, (el)viseli, hátán viszi teherként az egyik pasit, miközben láthatóan énekel a fátyol mögött, na akkor látjuk, hogy majd ebből több is lehet.

Igaz, a burkás lány, aki hosszú percekig kitartja a ráakaszkodó pasit, egyszerre megtestesíti és jelenti és mutatja a férfi-nő viszonyt.

Csakhogy ez is nekünk szól, nekünk, most avignoni franciáknak. Bár ne felejtsük, ezt a társulatot egy nő, Sanae El Kamouni hozta létre és tartja életben. Legalább nézzetek rá a sajtótájékoztatójukra itt:

Holnap úgyis egy női fejezet jön, a La Casa de la Fuerza, a spanyol Angelica Liddell rendezésében. Ötórás elaődás, ideje aludni.