Ma délután volt a Bartók adón egy műsorom bemutatója. Fenyő Ervin, a színész és irodalmár kért meg legalább egy évvel ezelőtt, hogy keressem meg azt a felvételt, amin Latinovits meg ő együtt szerepelnek. Nem azért kéri – mentegetőzött, teljesen fölöslegesen –, hogy meghallgassa három évtizeddel korábbi önmagát, hanem L. Z. miatt; az egyik utolsó alkalom volt, amikor a Rádióban verset mondott, és kivételesen szépen csinálta: „ott leszálltak az angyalok”.

          Akkor épp nem értem rá, hogy hozzákezdjek a kereséshez, aztán kiment a fejemből. Újra találkoztunk, és Ervin szemrehányás nélkül, de szomorkásan emlékeztetett az ígéretemre. Akkor kutatni kezdtem, de nem találtam. Kezdtem sorban meghallgatni L. Z. minden felvételét abból az időszakból, de egyik se volt az a bizonyos. Felhívtam F. E.-t, és közöltem vele, minden jel szerint rosszul emlékszik, ami egyébként teljesen természetes ennyi idő után. Harminc év! Az egy emberöltő! Az volna furcsa, ha az ilyen régről származó emlékeink pontosnak bizonyulnának. Ervin szemrehányás nélkül és szomorkásan mondta, hogy egészen biztos benne, igenis verset mondtak, egyébként nem is csak ők ketten, rajtuk kívül még két másik színész is, együtt egy stúdióban, és „ott leszálltak az angyalok”.

          Még egyszer nekiláttam. Akkor már nem L. Z. nevének felbukkanását figyeltem, hanem azét a rendezőét, aki legtöbbször dolgozott vele, az utolsó években már szinte egyedüliként: Török Tamásét. T. T. író volt és dramaturg, de mindenekelőtt bátor rendező. Például nem félt L. Z.-tól.

          És meglett. Egy versösszeállítás volt. Egyetlen egyszer került csak adásba. Egész mostanáig nem lett dokumentálva, hogy L. Z. szerepel benne. Készíttettem egy CD-másolatot, volt is éppen egy évforduló, abból az alkalomból műsorra tűztem. De arra gondoltam, nem mutatom meg F. E.-nek a leletet, hanem előbb elmeséltetem vele mikrofon előtt, hogy miért lett olyan fontos neki ez a közös szereplés, aztán együtt végighallgatjuk a harminc éves tekercset, aztán, megint csak mikrofon előtt, megbeszéljük a hallottakat. Vagyis arra vetemedtem, hogy kihasználjam a helyzetet. Elmentem a sajtóarchívumba, és átnéztem a felvétel napján megjelent országos napilapokat. Még ki is fotóztam egy csomó cikket, hirdetést, az aznapi időjárás-jelentést. Kiderült, hogy szombat volt: akkoriban minden második szombat munkanapnak számított. Ezek után lehetett volna a csevely derűs és meghatott. Nem lett.

          Már az első része sem. Úgy alakult, hogy szóba kellett hozni, miért vált a tehetséges fiatal színészből tanár, Széchenyi-kutató, irodalmár, hogy milyen lény volt L. Z., miért kellett tőle félni, és mi volt az, ami – a teljesen jogos és megalapozott félelem, sőt viszolygás ellenére – vonzotta hozzá a fiatalembert. A műsor meghallgatása utáni beszélgetés pedig afféle csendes de annál ádázabb bálványdöntés lett, minthogy F. E. egyáltalán nem hallotta a felvételen az angyalszárnyak suhanását, még verseket se hallott, csak elviselhetetlenül túlméretezett színészkedést, magamutogatást. Nem is a színészkirálynak nevezett egykori művésszel került szembe, hanem harminc évvel ezelőtti önmagával, akkori ízlésével, általában a kor ízlésével és gondolkodásával.

          Dokumentumnak nem rossz, gondoltam, és tudtam, hogy sikeresen kaptam el a szembesülés pillanatát, ugyanakkor volt némi rossz érzésem: sikerült elvenni valakitől egy szép emléket, az egyik legszebbet, amit begyűjtött élete során.

          A hetvenötös cikkek tele voltak KISZ-szel, HNF-fel, MTA-val (a tudósok tudniillik kivonultak Csepelre, és eszmecserét folytattak a munkásokkal a tudomány és a munka világának aktuális kérdéseiről), de volt benne SKÁLA is. Történetesen akkor alakult. Míg a prolik a tudósokkal bratyiztak, míg T. T., L. Z. és F. E. az angyalokkal randevúztak a stúdióban, és mind jól be voltak ragadva a korba, D. S. sokkalta komolyabb dolgot csinált: a saját birodalmát építette szívósan, és messze előre tekintett.

          Mostan a tenyeréből eszik a FIDESZ és az MSZP meg a prima primissimák, ez egy szólás, de forgathatom úgy is, hogy ő, D. S. eszik-eszeget jó étvággyal az ország összes tenyeréből, tekintet nélkül arra, hogy névlegesen ki van hatalmon.

 

Szalai Erzsébet: A kormányváltás politikai gazdaságtana (ÉS, 2005. 03. 11.)

 

          Ez idő szerint az összeg, amit a Magyar Köztársaság évente fizet D. S.-nek a MűPal címén, nagyobb mint a teljes kulturális költségvetés. Ám minthogy ez nem sokakat zavar, se Rockenbauer urat, se Bozóki urat, nyilván tök rendben van.

 

Rádai Eszter: "Nem tervezek politikai előmenetelt" - interjú Rockenbauer Zoltánnal (ÉS, 2006. dec. 22.)

 

            D. S. szemlátomást nem fogyott ki a tervekből, van neki többször harminc évre való. Fantáziát lát pl. abban, hogy rádiót építsen a telkére, a MűPal mellé. Ez csak úgy véletlenül jutott az eszembe. Nem tervezek harminc évre, három hónapra se.