Harmincnégy
2006. április 21. - Egressy Zoltán
Itt jegyzem meg, mert el fogom felejteni, hogy már megvan a hét legboldogabb pillanata. Amikor Egerből a fővárosba értünk a kocsival (a minap), hazatelefonáltam. Amikor Juli hallotta, hogy mindjárt hazaérek, és ő még ébren lesz, meg tud várni, hatalmasat kiabált. Azt kiabálta, hogy ÉLJEN!!!
- 2006. április 21.
Este kis időre az RS9-be mentem, láttam egy fekete szalagos Balkay-képet. Hosszú idő után itt talált színházi otthonra, meg szerelemre, rendezett is, azt hallottam nemrég, hogy jól van. Holnap temetik. Különös felismerés, hogy a Platonov bemutatójakor 38 éves volt, fiatalabb, mint most én. Bizonyára mindenkinek vannak olyan elementáris élményei, amelyeket élete végéig őriz magában, amelyek nem koszolódnak, de szépülniük sem kell, annyira erősek. Nekem a Platonov ilyen, nem tudom, hányszor láttam, akkor még nem tudtam, hogy későbbi feleségem is a színpadon van, ő is tetszett, mindenki tetszett, de Balkay Gézáról azt gondoltam, hülyeség ez, hazugság, az ott nem Balkay Géza, az ott Platonov. Emlékszem az előadás minden kis pillanatára, a mozdulatra, ahogy gyufát gyújtott, mindenre. Tudtam a szövegét. Biztos kellett ehhez a nagy rajongáshoz az én 23 évességem is. Ennyit szerettem volna erről.
Olvasom Viktor Pelevin Számok című könyvét, azért haladok gyorsan, mert szeretném, ha kiderülne, mitől jó könyv. Érzem, hogy jó, csak még nem tudom, miért. Most már gyanús, talán nem tudom majd megfogalmazni. Aki ismeri a művet, tudja, mi a különbség a főhős számára a 34-es és a 43-as szám között. A 34 az abszolút jó, a 43 a gonosz maga. A jelek, vagy jeleknek vélt semmiségek jelentésének állandó vizsgálatába tényleg bele lehet bolondulni, okosabb, ha felhagy vele az ember. Gondolom én. Érdekességként jegyzem meg, hogy életkorilag jelenleg a 34 és a 43 között állok félúton. Ja, de mindegy, nem én vagyok a főszereplő. Az első, ami a két számról eszembe jut: a halál és a foci. Reviczky Gyula ennyi évet élt. És piros 43-as busz vitt Újpest felé gyerekkoromban, a Megyeri úti stadionhoz. Nem volt messze a Megyeri temető sem.
Jöttem haza napközben valahonnan, felszálltam a trolira, volt egy üres hely, odapislantottam, mégis, ki mellé fogok leülni, hát, Ági ült az üres hely mellett. Bementünk kenyérért egy közértbe, tűzött a nap, tiszta volt az ég, zöld ág virított. Fizetés után visszamentem tejért, ezzel vesztettünk pár másodpercet, és már nem tudtunk többet haladni tíz méternél, olyan jégeső tört Zuglóra. Álltunk egy kapualjban. Áginak eszébe jutott a Száz év magány egyik része, amikor várják, hogy elálljon az eső. Néhány év, néhány hónap, néhány nap után eláll. Egyszer majdnem elindultunk, csaknem kiléptünk a csendesedő esőbe, majdnem részt vettünk az életben, de aztán maradtunk, míg megint tiszta nem lett az ég. Szép volt. Állt sokáig a házaspár egymás mellett, és várt.
Tamás eközben a Belvárosban bőrig ázott, ezt nagyon szereti, egyrészt ő a hideg embere, másrészt az eső egyébként is a kedvence, szeret megázni. Már SMS-ben lelkendezett, mennyire vizes, aztán mikor hazaért, elkezdtem szárítani a haját. Volt nekem is hosszú hajam, velem is előfordult, hogy húsz perc szárítás után még tiszta víz volt. Most már nem fordul elő. Az enyém gyorsan szárad.
Lehet, hogy nem is magázás a „viszlát”? Számos, sőt, számtalan alkalommal tapasztalom, hogy a tegezés és a magázás megkeveredik bizonyos emberek fejében. Nemegyszer fordul elő, hogy vásárlás, vagy ételrendelés, tehát valamilyen ügymenet alatt tegeződik velem a személyzet – mert látja, hogy fiatal vagyok – a végén azonban, akikor azt mondom, szia, ő azt mondja, viszlát. Tény, hogy viszontlátást bárkinek kívánhatunk, mégis, egy ilyen váratlan „viszlát” visszamenőleg elbizonytalanítja az egész addigi beszélgetést, kétségbe vonja az érvényességét. Olyan is van, az még értelmetlenebb, hogy a magázódást követi egy búcsúzó, váratlan „szia”. De elmúlik majd a tegezés mindenféle formája, csak öregedni kell kicsit még.
A Télapó nemlétezésére való rádöbbenéshez hasonló felnövési pillanat,
amikor először mondja egy kisgyerek a néni helyett a nő szót, a bácsi helyett pedig a férfit. Addig édes kisgyerek, míg nénizik és bácsizik. Ez biztos. Itt jegyzem meg, mert el fogom felejteni, hogy már megvan a hét legboldogabb pillanata. Amikor Egerből a fővárosba értünk a kocsival (a minap), hazatelefonáltam. Amikor Juli hallotta, hogy mindjárt hazaérek, és ő még ébren lesz, meg tud várni, hatalmasat kiabált. Azt kiabálta, hogy ÉLJEN!!! Olyan őszinte, boldog örömmel, hogy az már éppen elmagyarázhatatlan annak, aki ilyet még nem hallott. Nem is magyarázom. Néha el kell menni, semmi másért, csak hogy haza lehessen érkezni.
A pillanatnyi siker, a jelen idejű elismertség (időbensiker) az élet sok területén kevésbé fontos ugye, mint az örökkévalóság. Shakespeare darabjait halála után százötven évig nem játszották, de ez a kis pauza nem jelent sokat a drámatörténelem egészét tekintve. Ugyanakkor ha úgy veszem, rendben van, hogy meghal az ember, rendben van az is, hogy a nézők is, az olvasók is mind meghalnak. Mert a könyv megvan, és születnek új olvasók. De ha meghal minden? Ha leégnek a könyvtárak? Ha jön egy aszteroida? Nem marad semmi? Az emlékezet hol emlékszik magára?
Azt hiszem, most lefekszem aludni.
Hozzászólás