Hastánc

2008. december 12. - Zelki János

Elnézem egy ideig, aztán melléje állok, és nyújtok felé egy százast. Neki támasztja a kartonokat a falnak, nézi a bikolort sokáig, nem érti, mi van.

2008. december 12.

hozzászólás (0)

Zokni, alsónadrág, XL-es trikó, pam. sapka a kínairól: az ajándék

Karácsonyra, én kértem. A borotvám meghártyáztatom Bécsben.

(T.D.)

Három napom van már csak hátra, szép lenne addig Ophéliet élve megtalálni! Csak hát, eltelt több mint egy hét azóta, hogy nyoma veszett valahol a Roosevelt téren, és az sok. (Sárkányfogvetemény.) Barátai most úgy tudják, illetve nem tudnak elképzelni mást, mint hogy elrabolták. Csinos, karcsú lány éjjel háromkor a kihalt városban, kicsit furcsán lépked, mintha spicces volna, ideális préda. Állítólag ez egy begyakorolt foglalkozás (jól is fizet, mit mondjak), betuszkolják az autóba, ott „megértetik” vele tüstént, hogy maradjon veszteg, és ugyanazzal a lendülettel: irány a határ! Viszik külföldre, jobbára Olaszországba, kurvának. Útlevélésvámvizsgálat nincs, a lány el van altatva szépen, föl sem ébred Calabriáig. Nincs véletlenül valamelyikteknek egy maffiózó ismerőse? Olyan, aki digóknak dolgozik? Meg kéne kérni, hogy legalább ez egyetlen alkalommal tegyenek kivételt, és hozzák vissza az árut. Nekik is jobb lesz, hiszen amint a franciák nyomozni kezdenek végre, az olaszok is beszállnak, és a poliziottóktól nem lesz egy perc nyugtuk. Szóval, nincs? (Nekem van egy, de most éppen sitten van, azért kérdezem.)

Van pár szégyenes esetem. Évekkel ezelőtt, a Keleti pu. aluljárójában figyeltem egy nagyon kicsi öregasszonyt. Rajta az összes ruhája, legalább két télikabát, spárgaövvel — papundeklit hajtogat hétrét görnyedve. Elnézem egy ideig, aztán melléje állok, és nyújtok felé egy százast. Neki támasztja a kartonokat a falnak, nézi a bikolort sokáig, nem érti, mi van. Aztán rám emeli tekintetét, néz a földig hajolásából fölfelé, és azt mondja majdnem haragosan: „Te jó Isten! Nem vagyok én koldus!”

A legújabbat ma reggel csináltam. Jön a járdán szembe egy autó. A legkisebb, aminek se eleje, se vége, de hát akkor is... Lassan jön, mintha parkolni készülne. Na, amikor mellém ér, beszólok a sofőrnek, aki egy ötvenes asszony. Mondom: „mit csinál itt, drága hölgyem?” Helyet keresek, azt mondja. „A járdán?” — kérdezem. Ja, mondja, a járdán. „De hisz’ az tilos, kérem szépen” — próbálok megütni egy gúnyos hangot. Nekem van engedélyem, válaszol kifejezetten kedélyesen. „Igazán? Aztán miért is volna?” — folytatom. Mert én nyomorék vagyok, mosolyog rám, mint aki nem először triumfál barmokon.

Internetes mém. Bizonyára mondhatnánk szebben is, kislovag, de ez lett a neve. Ha egy digitális fájlt (egy fotót, mondjuk, vagy valami mozgóképet) föltesz az ember a netre (szétküldi e-mailben, fölrakja egy filmes blogra pl), akkor az terjedni kezd. Többnyire szűk körben, de olykor bedurran, és elszabadul, végig söpör a fél világon. Egy Madarász István nevű magyar fiú csinált egy 11 perces kisfilmet (több mint két éve), Előbb-utóbb a címe, na az ilyen. Fönt van a Daazo-n, néhány nap alatt 80 ezren látták. (A Daazo egy filmes online közösség.) Megnéztem. Egy horogkeresztes német és egy csíkos ruhás rab ül egy szobában, valószínűleg a lágerban, beszélgetnek, s közben valamelyikük képzelődik. A rendező szerint ez egy "világháborús-időutazós misztikus sci-fi thriller". Oké. Azt is mondja, hogy „ha egy film elkészül, akkor amennyi nézőt csak lehet, ki kell belőle facsarni”. Ez is rendben van. A többi viszont (ez a 11 perc) nem stimmel, maradjunk ennyiben.

Ma nem láttam a Művészben a Csereüvegek-et (Sverák filmje, aki az Olajfalókat csinálta húsz évvel ezelőtt), nem mentem el a Szakcsira az If Caféba, nem néztem meg a Goldoni Karneválját a Katonában, nem voltam a Burger Barna falinaptár-dedikálásán az Írók Boltjában, és Csillaghegyen sem a Hastánc haladóknak-on, mert naplót írók arról, mit csináltam egész nap.