Ideje visszavenni az ősök végtelen erejét. Apánk nap, anyánk hold, testvéreink a bolygók, a nagyszülők csillagok, egy a vérünk, egy anyagból gyúrtak minket. Ha az ember szüleit győzi le, sose feledje, saját fejét vágta le nyakáról, s a torban önmagát emészti fel. A család oly erős kötelék, ha egy szálát is lemetsszük magunkról, lobogni fog utánunk, beleakad mindenbe, visszaránt, cafatokat tép ki belőlünk, mintha eleven köldökzsinór lenne, elszabadult horgony. De most csak a jóra emlékezem.

Feleségem nagymamája két éve ment el, siklott át a másvilágba. Nem szeretem, ha valakit holtakor rögtön a mennyország lakójaként emlegetnek, hiszen nem a mi tisztünk eldönteni, ki hogyan s hol folytatja túlvilági életét, ám az ő esetében szentül meg vagyok győződve róla, hogy az ég lakója lett. Kilencvenkilenc évig élt, betegség elkerülte, halála napjáig mosolygott, jókedvű volt, viccelődött, érdeklődött mindenki iránt, hálásan köszönt meg mindent, s mesélt a családról. Szeme vidámságtól csillogott, róla el lehetett hinni, örökké fog élni, egy kicsit mindenki csalódott, aki ismerte, hogy porhüvelyét mégis maga mögött hagyta. Mindenhol megszerették s könnyeztek utána. Ilyen hát a boldog élet, sóhajtottunk fel a temetéskor, egyszerre nehéz s könnyű szívvel.

Dédnagyanyám egy számomra mitikus, apró faluban lakott a Kiskunság közepén. Olyan biztonságban éreztem magam, ha nyaranta ott hagytak nála egy-két hétre, mintha csak visszatértem volna valahová, egy helyre, amit nem ismerek, mégis nagyon ismerős. A városi lét után valósággal rám szakadt a csend, a levegő vibrálása, a tücsökzene, a csillagos ég, megbűvölten figyeltem ezt a teljesen más létet. Arany színe volt mindennek, még a homoknak is, ahol a bicikli megrekedt, s még a sunyi tacskók is mintha mesebeli lények lennének, úgy döcögtek elő hurkás kis testükkel. Dédnagyanyám úgy bánt velem, mintha egyszerre lennék felnőtt és gyerek, olyan természetességgel fogadott el engem, olyan nem feltűnő vagy harsány, de gondoskodó szeretettel, amilyet soha nem tapasztaltam. Taoista bölcs volt e két ősünk, templomba járó, istenfélő, vagyis dehogy, istenszerető keresztények.

Egy januári napon feleségemmel közeledtünk a Duna felé Kalocsánál, s mondtam neki, hogy nekem ez a hely szent, a Duna az én Gangeszem, meséltem, hogyan fürödtem benne, hogyan horgásztam a partján, s mennyit bámultam a kompot, a naplementéket, a nagy halak rablását, a halászcsónakok siklását, s hogyan hallgattam a gerjeni templom harangszavát. S meséltem rengeteget nagyapámról, akit nagyon szerettem, számtalan szövegben sirattam már el, kései sirató mind, mert életében, úgy érzem, nem tudtam elbúcsúzni tőle úgy, ahogy akartam. Neki is szentség volt a Duna, pedig az egyik jeges áradás bénává tette a jobb lábát, és hatvan évig sántított miatta, mégsem haragudott meg az ő szeretett folyójára. Ködös volt az idő éppen, lógott a hó lába, az egész országot beborította a tejfehér derengés, ám ahogy elindultunk a nyárfasoros úton, egyszerre csak kisütött a nap, egy pár kilométeres foltban, pont ott, ahová igyekeztünk. Arany és ezüst ragyogás, még sosem láttunk ilyen csodálatos, derengő fényt. A parton álltunk, égő mécsesünket kis fatutajon vízre bocsátottuk, néztük, hogyan indul el a tenger felé, közben a nap végig ragyogott. Nem találtunk más magyarázatot erre, csak azt, hogy nagyapám köszöntött minket.

Nem olyan éles a határ a világok között, ezt mindig is sejtettem. Ám azóta már biztosan tudom.

Király Levente