Középkori alkony

Néztem volna még őket, Keersmaeker táncosait, legalább egy órát. Ráadásul arra készültem, hogy eljutnak a besötétedésig. Elképzeltem a hangjukat, ahogy szuszognak, surlódnak; mindent hallani, de nem látni már semmit. Belevesznek a sötétbe teljesen. Tapsrend se lesz. Maradnak a kolostor udvarán az idők végezetéig.

A kolostorudvaron megállt az idő, itt még a faleveleket sem söpörték össze. Emberközeli méretek, a felépített nézőtéren kívül semmi nem utal színházi előadásra. Két hatalmas platán, a koraesti fényben megcsillanó levelek, az öreg kövek tiszta struktúrája. Felettünk az ég.

Ma este Anne Teresa De Keersmaeker koreográfus-táncos és Rosas nevű társulatának En atendant című előadását néztük meg a Cloître des Celestins udvarán.
Három nagy élményem volt eddig ezen a fesztiválon, és mind a három esetben meghatározónak találtam a vállaltan szakrális-színházi közelítést. Talán itt, az En Atendant-ban jelent meg a legtisztábban a belső keresés megmutatásának igénye. Az előadás kezdőgesztusa meglepő módon Matuz István „…L(ÉLEK)ZEM…” című fuvoladarabja. Ezen a ’92-es Hungaroton lemezen rajta van, meg lehet vásárolni. 1974-ben született a mű, és mi mégis csak 2010-ben találkoztunk vele egy avignoni kolostor udvarán.

A mű egy felfelé haladó körlégzéses hangsor, amely folytathatatlanná válik és alázuhan, hogy még mélyebbről kezdődjön újra. Ugyan Keersmaeker mindig tiltakozik, hogy tánckoreográfiai műveit és a mai helyzeteket párhuzamosan értékeljük, de ez akkor is az emberi lét, vagy a teremtés skáláját hozta közelebb számunkra.

Igen, ez volt a kezdőkép: egy fuvolista áll szemben a csöndesedő nézőtérrel. Lassan emeli a hangszert. Keze, tartása táncmozdulatot idéz. Gyönyörű volt, ahogy a lélegzet épp csak elérte a még távol tartott hangszert, alig öltött testet a hang, amikor kissé feltámadt a szél, és a megszólaló zenei hangokkal beszédbe elegyedett a természet, a falevelek suhogása.

Igen, a l(élek)zet-lélegzet…

Három lány és öt fiú táncos előttünk. Nem egykorúak. A legidősebb táncosnő negyvenes éveiben járhat, a legfiatalabb fiú talán nincs még húsz. Különböző fekete felsőkben és színes, teljesen civil tornacipőkben táncolnak a majd hétszázéves kolostor földes udvarán időről-időre élőben felhangzó korabeli, korareneszánsz muzsikára. Az esti ragyogó mediterrán napsütéstől az arcvonásokat már elnyelő késő szürkületig. Táncolnak. Hát persze, hogy az idő az egyik főszereplő.

En attendant Godot.

Atendant, ez En atendant, egy t-vel. Ófrancia. Ófrancia ballada. Az elérhetetlen kútról, amely minden szomjúságot el tudna oltani. De úgy körbeveszik a folyók, hogy nem juthatunk el oda.

A kegyelem forrása.

A légszomj a fuvolista szenvedésén keresztül testet öltő hang. A lélek csillapíthatatlan szomjúsága. Vágyakozás. Milyen szép magyarul – légszomj, szomjúság – összekapcsolódnak az előadásban.

Fájdalom az osztályrészünk.

Az egyik táncoslány a fa tövében egy lábon állva kezd egy bonyolultabb mozgássort. Lassan, koncentráltan, szépségesen. Az egyensúlyvesztés határáig és azon is túl - de akkor már ott áll mellette a másik, nyújtja a kezét, segítésre készen. Kéz a kézre simul, a kompozíció így, a másikkal együtt tökéletes. Majd továbbadják a támaszkodó kezet, a másik embert a harmadiknak. És így is tökéletes. A figyelem, a másik emberre irányuló figyelem a legtöbb.

Igen, a figyelem. Figyelem akkor is, amikor épp más van a tér közepén, a „színpadon”. Állnak egymás mellett a Rosas társulat táncosai, és nézik azt, aki táncol. De olyan figyelemmel, hogy önkéntelen mi is oda-odanézünk azokra, akik állnak. Nem akarjuk elszalasztani a pillanatot, amikor megmozdulnak. A figyelmük változása is része a közös mozgásnak.

A műben improvizációs és rögzített szerkezetek váltakoznak, de látható, hogy a rögtönzésnek is vannak szabályai. Látszik, hogy ki vezeti a mozgásokat, ki kit követ, a szereplők személyes viszonyai tisztázottak, a kapcsolatok azonban újra és újra egészen más formákban nyernek életet és foszlanak szét. A csoport áll a teljes és objektív figyelem fókuszában.

Mi is és ők is koncentráltan figyelnek. Sokszor ugyanazokat a mozgásszekvenciákat ismétlik, tökéletesen együtt, persze. És egyszerre. Amikor úgy kell. A néma csendben. Nem működik más, mint a mozgás belső ideje. Belső metronóm.

Aztán visszatérnek ugyanazok a mozgáskombinációk, térben és/vagy időben elmozdítva. Megint tökéletes ismétlésekként. És ilyenkor a most születő kombinációk partnereikké válnak a már ismerteknek. Permutáció és variáció. Ez is jó címe lehetett volna az előadásnak.

Vagy fluidum, hiszen egy-egy rövid pillanatra mozgásukban összekapcsolódó embereket látunk, s az folyamatában változik, hogy ki marad épp magára, ki mozog csoportban. És aztán a teljes összefonódás, a szó szoros értelmében. Nyolc ember egymást tartva, húzva, emelve – Laokoón-csoport. Majd a földre hullnak, együtt.

Ez a zuhanás, tényleg, vissza-visszatérő szekvencia.

Szépen, lassan bealkonyodik. A szürkületben felhangzik a kabócák kórusa, részévé válik annak a polifóniának, amely Anne Teresa De Keersmaeker számára oly fontos ebben az előadásban. Szól az ars subtilior, a XIV. századi polifonikus zene, rekonstruált középkori hangszereken a Cloître des Celestins talált terében. Az ARTE beharangozójában mindez jól látszik.

De azt már soha senki nem fogja rögzíteni, ahogy egyre inkább alkonyiba fordul a fény, és eléri a szürkület azon fokát, amelyben a konkrét színpadi történésektől eltávolodva, a homályban megmozduló testek saját tudattalanunk belső mozgásaivá válnak. Egészen addig, amíg az előadás utolsó képe, a sovány és meztelen férfi korpusz kitartott képe egyértelműen az elmúlást teszi érzékelhetővé a néző számára… en atendant… várva.
Álljon itt az ófrancia ballada első két versszaka:

En Atendant

En atendant souffrir mestuet grief payne
et en languor vivre cest ma destinee
puis quavenir ne puis a la fontayne
tant est de ruissius entour avironee.

Telle Vertu li as dieu donee
quel puet assouvir chascun a souffisance.
Par sa dignite et tres noble puissance.