hirdetés

Ház Assszuánban

2008. április 16. - Tokai András

Papp Árpádnak ezekről az ízes somogyi nyelvhasználatot idéző „vakotás” meg „elejbéd”  szavairól jut eszembe, hogy mióta Illyés Gyula is, Nagy László is, Takács Imre is elment tőlünk, az ilyen versben fölragyogtatott tájszavak szinte teljesen kivesztek költészetünkből. Kár értük. Este olvasgatok még Takács Imre (1926-2000) verseket.
hirdetés

Reggeleim, jó korán, a napi fordítási adaggal kezdődnek: legyek túl rajta, aztán jöhetnek a passziók: az irodalom, vagy éppen majd estefelé a naplóírás. „A kasznárné megint zongorázni kezdett fő dologidőben” –  rémlik a dolgos emberek szájába adott megrovás egy talán Ambrus Zoltán novellából. Úgyhogy növesztem tovább a bőrkeményedéseket az ujjaimon, gondoljanak bele, egy 25 íves krimi közel egymillió leütés, még ha tíz ujjal gépelnék, ami nem áll fenn az esetemben, akkor is jutna százezer egy-egy ujjamra. Ujjpihentetésül 1 7 körül kimegyek a Metro újságért, amit nagyobbik fiam, Matyi jóvoltából és költségén naponta kihoz az újságkihordó. Matyi a Metro hírújság globális (több mint 20 ország, négy világrész, sok-sok tonna papír) logisztikai menedzsere, mi a családban sajtócézárnak becézzük.
 
Ma kaptam éppen tőle egy vitorlázós képet. Épp maguk mögött hagyták az egész mezőnyt. De a naponta érkező lapocskát nem csak ezért szeretem. Újabban sporthírek vannak az utolsó oldalon, mint a régi hazai napilapoknak, amiken felnőttem. Sőt, van hetenként irodalmi oldala is, amit maga Térey János szerkeszt. A példányszámot tekintve azokon a napokon Térey oldala messze maga mögött hagyja az ÉS-t, a „legnagyobb példányszámú magyar irodalmi havilapot”: az aradi  Irodalmi Jelent, de még a Literát is! Térey legutóbbi költészetnapi József Attila-cikkét egyelőre nem találom, de nézzék, milyen szépen ír Csokonairól, a 18. századi „creative writing” virtuózáról.
 
Dermesztő hideg reggel. Ilyenkor szoktam Flórának mondani, lehetőleg fennhangon, tömegben, hogy mások is hallják: – Kedvesem, mégis kár, hogy eladtuk azt az asszuáni házat. Valójában persze sose volt házunk Asszuánban, mint az Aga Khánnak vagy Kitchener lordnak, aki ott hozta létre a világ egykori legszebb arborétumát. Kairóban nekem voltak egykor bérelt lakásaim, de Kairóba sem érdemes mostanában elmenni, ahogy Jászberényi Sándor tudósításából olvasom a Literán azt, amit J.S. a KönyvesBlogba írt arról, amit a Guardianban olvasott a mostani egyiptomi viszonyokról. (Persze ez csak csipkelődés, ne tessék megsértődni, olvastam Jászberényi netnaplójában, hogy járt személyesen Kairóban, sőt még sokkal veszélyesebb tájakon is.) Alexandriába, ami Asszuán mellett nekem kedves helyem volt Egyiptomban,  se érdemes már menni, elfogytak onnan a görögök. Az egyik utolsó alexandriai görög, Konsztantinosz Kavafisz poros székébe egyszer még magam is beleültem. Talán megtalálom az esetről a régi fényképet. Nos, megtaláltam.
 
 
 
Nyugdíjas, különösen ha költő, nemigen utazik már, úgyhogy maradunk a hűvös sashalmi kertben. Délutánra majd melegebb lesz. Már lett is. Ez a jó a naplóírásban, irodalomban: jobban lehet ugrálni benne mint más iparágakban, kivéve talán az ejtőernyőzést, vagy a manapság lassan már a divatból kimenő bandzsi dzsampingot.  
 
 
            Ez jó hosszú kert: nem érek el a hintaágyig, mire kattan az önkioldó, úgyhogy bocsánat, ez csak a hátam. Kisütött a nap, hosszabbra időzítem az önkioldót, és csinálok egy képet a kert egyik végéről, ahol az újrafestett hintaágy van,
 
 
aztán elmegyek a túloldalon az utcai kapuig, és Flóra kattint a virágzó gyümölcsfák alól.
 
 
 
Ha aktív költő lennék, talán eszembe jutna, hogy minden kert, a legkisebb is, egyformán tágas az – itt most éppen virágos ágak közt mutatkozó – ég felé.
 
 
            Napközben valamikor megjött a postás is. Nem fogják elhinni: mifelénk mostanában naponta kétszer jár a postás. Igaz, főleg számlákat kézbesít, amikről legjobb nem beszélni. De ma hozott egy jó nagy borítékot is, amiben Papp Árpád küldte el Kaposvárról a Búvópatak  különszámát. Öreg barátom, aki még nálam is sokkal nyugdíjasabb, és szerencsésen túlesett a harmadik szívműtéten, az egyik olyan ritka hazai költő, akit Európában is sokfelé jól ismernek. Közös Kavafisz-rajongásunk hozott össze bennünket. Vas István és Somlyó György mellett ő fordított először magyarra Kavafisz-verseket, de ebben a kis összeállításban az ő egyik saját verse olasz változatának címe fogott meg legjobban: Ancora una volta della poesia Vincenzo Mascaro fordításában. Magyarul így megy ez a Még egyszer a költészetről című rövid kis Papp Árpád vers: Vakotás, gyerekkori vásárfia tükröm – / Semmi köze trükkökhöz, tükrözéshez. / Dugdostam, / elejbéd tartom, népem / Bepárásodik-e?  …. Nekem a szemem párásodott be tőle.
            Papp Árpádnak ezekről az ízes somogyi nyelvhasználatot idéző „vakotás” meg „elejbéd”  szavairól jut eszembe, hogy mióta Illyés Gyula is, Nagy László is, Takács Imre is elment tőlünk, az ilyen versben fölragyogtatott tájszavak szinte teljesen kivesztek költészetünkből. Kár értük. Este olvasgatok még Takács Imre (1926-2000) verseket. Ez az utolsó éveit megkeserítő betegsége előtt csillogó okosságú ember, akit barátja, Nagy László „Dörmicének” nevezett, írta például ezt:
A jövőről semmit se vélek,
semmit se gondolok el.
(Ház, ahol a földszint kiégett,
s laknak az emeleten.)
Befejezésül, mai ceterum censeómként akkor egyébként pedig javaslom, olvassanak Takács Imrét, vagy legalább Ágh István róla szóló szép megemlékezését a kitűnő székesfehérvári Árgus folyóiratból.

Tokai András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.