Sehogy se tudom megszokni a korai felkelést, dacára annak, hogy több mint húsz éve hétközben hatkor kelek. A hatórás kelésekhez 5,40-re kell felhúzni a vekkert, így húsz perc marad, hogy valamelyest magamhoz térjek. Ha nem így teszek, hanem ébresztő után rögtön kimászok az ágyból, félálomtól kótyagosan össze-vissza kóválygok a lakásban, és mindennek nekimegyek.

Ha valaha megnyerném a lottó főnyereményt, soha többé nem kelnék sötétben. Szerintem az istenek törvényei ellen való előbb kelni, mint Héliosz. Mintha csak azzal hivalkodnánk, hogy jobbak, szorgosabbak vagyunk nála. Én ugyan nem vagyok ilyen gőgös természetű! A görög mitológia történeteiből okulva már gyerekkoromban úgy döntöttem, igyekszem a hübrisz bűnét elkerülni. Bevallom, a döntésben segítettek az istenek által kilátásba helyezett szörnyűségesnél szörnyűségesebb büntetések, úgymint keselyűk általi májmarcangolás, vagy tüzes kerékhez való kötözés.

A legrosszabb a január és a február. Szerencsére már erősen világosodik, amikor kilépek a ház kapuján, és elindulok a munkahelyemre. A levele vesztett fügefabokor előtt, a jéggé taposott havon friss, borszagú hányás terpeszkedik. Van, amihez sosincs túl korán...  A Garai utca házfalain vigasztalan, szürke filmbevonatot képez a kosz. Mire eljutok a Szent István térre,  már tényleg világos van, a fák fekete hálóján átsejlik a hajnali ég. Fehér párát fújtatok, akár a lovak, utálom, hogy mire túljutok a pezsgőgyár előtti emelkedőn, a kalapom pereme alatt megülő lélegzetemtől bepárásodik a szemüvegem, és folyton törölgetni kell. Az Egyetemi Könyvtár bejárata a dzsámi fölött, a Szepessy Ignác utcából nyílik. A 2010-es kulturális fővárosság miatt tavaly felújították az egész teret. Már ha lehet ezt mondani. Ráadásul az utca sincs kész, fél éve bokaficamító kőmezőn keresztül kell eljutnom a kapuig, de legalább már nem zihál egy türelmetlen markológép a sarkamban, miközben kavicssáncokon és bombatölcsérszerű gödrökön bukdácsolok keresztül.

A hétfőim elég fárasztóak, a nyolc órás munkaidőt három angol óra követi. Az örök újrakezdő tipikus példánya vagyok - lehet, hogy már mindörökre mitikus ködbe burkolóznak előttem az angol nyelv olyasféle hegycsúcsai, mint a Future Perfect Continuous Tense?

Szinte örülök, amikor beérek kopott kis munkaszobámba a könyvtár tetőterében. A neoncsövek ontják a fényt, csak ledobom a bakancsom, és megyek vizet melegíteni a kávéhoz. Nem vagyok ínyenc, a legolcsóbb nescafét szoktam venni, de a borús, téli reggelek olyan nyomorúságosak tudnak lenni, hogy fénypontjuk határozottan az a gőzölgő, meleg kávéscsésze, ami köré az ujjaimat kulcsolom, míg átnézem az e-mailjeimet.

Ha valaha megnyerném a lottó főnyereményt, nemcsak, hogy nem kelnék többé sötétben, de tüstént vennék egy házat Korfu szigetén, Paleokastritsa fölött a hegyen. Amikor jó tíz éve felfelé kaptattam a lakoneszi szerpentinen, láttam is néhány kedvemre való kis parasztházat megbújni az olajfák között. Az egyikből kijött egy foghíjasan mosolygó öregasszony, és mondott valamit görögül. Koszos tenyeréről néhány kocka kecskesajttal kínált. Soha életemben nem ettem olyan finom sajtot. Lakhatnék egy ilyen öregasszony melletti házban. A hálószobám a tengerre nézne, és minden reggel arra ébrednék, hogy a felkelő nap mézszínűre festi a fehérre meszelt falat. Megtanulnék újgörögül, és a teraszon kávézás közben pletykálkodnék a szomszédasszonnyal:

- „Apollónia? Ne mondd, drágám! Az a szajha már megint más férje után szalad? ”

Azután egész nap csak írnék, arccal a tengernek. Hullámverés lenne minden szavam.