Az erdő mindig lenyűgöz: mintha másik világba érkeznék.

Mikor ezt írom, remek idő van, meleg, néhány felhő sodródik az égen, erős, de nem viharos szél fúj - a lehető legjobb idő a túrázáshoz. Ma mégis pihenünk, netnaplót írok, napozunk a teraszon, teázunk, hallgatjuk a nem szűnő rigó-seregély rivalizálást. A varjak reggel megint balhéztak, de szerencsére korán elmentek vadászni, s még vissza tudtunk aludni. Úgy hívjuk őket, hogy a széphangúak. 

Szerencsém volt általános iskolában, osztályfőnökünk lelkes túrázó volt, egész ősszel és tavasszal, olykor még télen is szombat reggel a szentendrei HÉV végállomásán, vagy valamelyik pályaudvar jegypénztáránál kortyolgattuk a langyosodó teát a befőttesgumival lefolpackozott olimpusos flakonból, másfél-két óra múlva a Pilis, Mátra vagy a Börzsöny valamelyik hegyének tetejéről néztük az aranyló leveleket, a lustán gomolygó ködöt vagy a kopasz ágak közt a madarakat. Szerencsére feleségem családja is nagy túrázó, gyerekkorában ő is minden hétvégét az erdőben töltött, mesélte, hogy minden évben meghallgatták a szarvasbőgést - alig várom már, hogy együtt elmenjünk. Szentjánosbogár-rajzást is látott, aminél nagyobb csodát elképzelni sem tudok. Nagyon jó, hogy ebben, a természetjárásban is rokon lelkek vagyunk, és hogy az idei év jól alakult: olyan meleg volt a tél is, hogy február-márciusban szinte minden hétvégén felhúztuk a bakancsunkat.

A Pilist nagyon jól ismerem, mert két évtizedig telkünk volt a pomázi üdülőrészen, a Holdvilág-árokban ha nem jártam százszor, akkor egyszer sem. Új, közös felfedezésünk a Vértes: közel van, inkább szelíd dombokból áll, mintsem hegyekből, vagyis hosszú, téli punnyadós időszakok után jó átmozgató terep, nem muszáj rögtön a Csóványossal kezdeni. Eddig hatszor választottuk úti célnak, és mindig láttunk állatokat: őzet, szarvast, mókust, nyulat, legutóbb alig húsz méterre legelészett tőlünk egy gím. Szélárnyékban voltunk, és biztosan megrészegült a friss növények illatától, percekig nem vett észre minket. Mint legutóbb a Mátrában, még télen: egy öreg muflon legelészett alig harminc méterre tőlünk, majdnem félóráig néztük, ahogy a kósza fűszálakat tépkedi. A legközelebb egy óriáspele jött hozzánk tavaly nyáron a Badacsony tetején. Az egyik kilátóból néztük az éjféli lampionos hajófelvonulást, s közben folyton motoszkálás hallatszott, nagy nehezen megtaláltuk a hang forrását: a pele ugrabugrált mögöttünk a juharfán, és boldogan ropogtatta a propeller-magokat. Igyekeztem nem a szemébe világítani, de jó alaposan megnéztük, s ő nemhogy hanyatt-homlok menekült volna, hanem a közelünkben maradt, sőt egészen közel, karnyújtásnyira mászott. Szerintem ha egy kicsit hízelgünk neki, eljön velünk haza. Mint legutóbb, tavaly augusztusban, mikor a Várból sétáltunk haza, és egy sün hazáig követett minket: ott röfögött, szörcsögött és szuszogott, hol mellettünk, mögöttünk vagy előttünk, és érezhetően csalódott, hogy a házunk bejárata mögött beton, lépcsők, meg ilyen haszontalanságok vannak, nem pedig finom földecske kukacokkal, bogarakkal, lehullott körtékkel és hasonló csemegékkel, így aztán fél perc szimatolás után hátraarc, és elszaladt az izgalmas, dús gazos foghíjtelek felé.

Az erdőbe hazaérkezünk. Valóban ott a határ, már az első fánál, ahonnan kezdve más az idő, megváltozik a tér. Kivételezett vendégek vagyunk, akiket valami csodálatos, titokzatos helyre engedtek egy ősi világ lakói.

Király Levente