Tegnap kellett volna leadnom a „szakdolgozatomat”. Jó, az ember a filmművészeti forgatókönyvíró szakán egy portfóliónyi írással diplomázik le, még egy rövidfilmet is rendeztem – rendesen meg kellett küzdenem érte – de mellette egy esszé is része a követelménynek. Krzysztof Kieslowski Tízparancsolata. Egész nap olvastam, mit írnak róla itt, és mit „keleten”.
          Pesti gyerekkoromban játszódó történetek, egy letűnt világ, amibe én soha nem nőttem bele, úgy igazán soha nem ismertem. De jól éreztem magam benne, csodáltam a kiismerhetetlenségét, mert kisgyerek voltam. Mintha a filmciklus szereplői között nőttem volna fel. Ezeket a csendeket, ezeket a vitákat és hangokat ismerem. A nyolcvanas évek leginkább a nagyszüleimhez kötődnek: meleg téli esték, hosszú séták és mesék, lego, tejbegríz, biztonság. Hiába szól minden része a felnőttek problémáiról, dilemmáiról, nekem a gyerekkoromat idézik. Minden filmet másért szeretünk. Sok mindenért. A varázsért, ahogy Kieslowski a való világban valóságos szereplőket mozgat egy fiktív narratívára fűzve. Azért, ahogy megteremti és szemléli őket: az érzékenységében, a látásmódjában van valami mélyen közép-kelet európai.
          Amíg odahaza éltem, mennyire mást jelentettek a fogalmak; mást kerestem a könyvekben és filmekben, máshol volt a hangsúly. Az idegszálaim máshogy rezonáltak. Erősen formálja az embert a földrajzi közelség vagy távolság. Kieslowskit kamasz koromban is szerettem, de a francia filmjeit, amelyek ezzel az érzékenységgel, de már egy másik világról szólnak. A Tízpancsolatot itt Angliában néztem végig először, miután rádöbbentem, hogy szükségem van Közép-Kelet Európára. Nem emberi kapcsolatokban indult ez a hazatalálás, hanem filmeken keresztül.
          Mikor megérkeztem négy éve New Yorkba, életemben először, a repülőtérről rögtön az Empire State Buildingbe mentem. Az ismerősöm, akinél szálltam, az irodájában várt. Felmentem a felhőkarcoló tetejére. Ott terült el a lábaimnál Manhattan (még néhány napig a World Trade Centerrel), én meg majd bepisiltem a kábulattól. Viszont attól a pillanattól kezdve, másfél éven át, amíg az ösztöndíjam tartott, napról napra megtanultam, mit jelent európainak lenni, hogyan határoz meg egy idegen országban, egy idegen kontinensen. Ott rejlett a hétköznapok minden részletében: az ember hogyan néz a másik szemébe, milyen hangsúllyal mond ki ezt vagy azt, egyáltalán miről beszél, hogyan reagál bizonyos helyzetekre, hogyan gondolkodik, mit olvasott, milyen filmeket látott. Más voltam, nem éreztem magam otthon, de szerettem Amerika átmenetiségét, turistaként éltem, akinek ott lapul a retúrjegy a fiókjában.
          Itt Londonban kellett lassan rádöbbennem, hogy az az Európa, amit elképzeltem, talán nem is létezik. Legalábbis nem Nagy Britanniában. Talán Párizsban, Berlinben, vagy Rómában? Csak reménykedhetek. Itt Angliában jöttem rá, hogy az én európai identitásom valójában mennyire közép-kelet európai. Szeretem ezt a várost, nem panaszkodom, csak hosszú időbe telt, amíg az elvárásaimat a valósághoz sikerült igazítanom. Egyszer egy ötvenhatos emigránssal beszélgettem, aki ötven évvel korábban ugyanezen a csalódáson esett át. Pesten az újságot vagy Conradot olvasva teljesen máshogy képzeljük el Angliát. Lehet, hogy közhely, de meg kell élni. Ők is máshogy látnak minket. Míg Pesten sokan és gyakran lebalkánozzák a kulturális életet, természetesen negatív előjellel, igazságtalanul, itt, a BBC művészeti osztályán, ahol tavaly nyáron dolgoztam, az egyik főnököm hosszan fejtegette, hogy a nyugat elhamburgeresedésében Kelet-Európa az európai kultúra jövője. És még csak nem is kacsintott közben. Talán régen járt arra. Londonban a legizgalmasabb és nekem a legmegnyugtatóbb, hogy a brit kultúrát jenetős részben mindig a bevándorlók alkották meg: kezdetben az írek, majd mellettük a kelet-európaiak, manapság meg egyre nagyobb tért nyernek az ázsiaiak. A brit filmekre ez kétszeresen igaz.
          Persze ez a közép európaiság is csak lila romantika. Az egyetemen tavaly elsősorban egy cseh tanárral dolgoztunk. Vele egy percre sem jöttem ki. Semmiben nem értünk egyet, bár tudom, a tanácsai, kritikái mégis hasznosak. Néha egymásra sem bírunk nézni, miközben egy ír tanárral olyan jól együtt tudunk dolgozni, hogy rendszeresen meg is hív vacsorára.
          Az első évben három másik filmművészetis diákkal laktam együtt: egy olasz animációs rendezővel, akivel szoros barátságot is kötöttünk, egy svéd-venezuelai és egy dán vágóval. A filmstúdió mellett éltünk, London közigazgatási határán túl. Londoni magyar barátaimat alig láttam. Nem kerestem magyarok társaságát, sőt, még a nyáron se mentem haza azon az egyetlen héten, amikor nem dolgoztam. Nem hiányzott. Egy olcsó, szeptemberi last-minute utat választottam. Egy fél évvel később döbbentem rá, hogy talán honvágyam van. Most tavasszal az interneten teljesen véletlenül összehaverkodtam egy magyar sráccal, azóta minden hétvégén együtt vagyunk. Amikor egy hónapja kiadó szobát kerestem a neten, egy magyar srác rögtön rám bukkant, és még nem is találkoztunk, máris eldöntöttük, hogy összeköltözünk, mert olcsóbb ketten egy kis lakást kivenni, mint külön-külön egy-egy szobát. A következő napon már egy kiszemelt lakásban találkoztunk. Ráadásul szimpatikus is volt. Mégse jött össze, nekem sürgősen kellett költöznöm, neki volt ideje, hogy megtalálja az ideális helyet. Valahogy az otthoniakat könnyebben megértem. Ismerem a gondolataikat, tudom, mit értenek azon, amit mondanak: tudunk kommunikálni. Az angolok között gyakran nehéz megállapítani, mi a diplomatikus, és mi a valóságos igen. Bele kell tanulni. Az ismerőseim nagy része különben francia, olasz, vagy spanyol.
          A legnagyobb félelmem, hogy ha sokáig élek külföldön, egy anyanyelvem sem marad. Félek, hogy lassan-lassan megkopik a magyarom, nem jönnek maguktól a szavak, a fordulatok, és a mondataim darabosak lesznek. Irónak ez maga a kasztráció. Hiába éltem le életem több mint negyedét angol nyelvterületen, tudom jól, hogy az angol nem a második anyanyelvem. Persze rengeteg példa és ellenpélda van. Magyar bevándorlók, akik rosszul ragoznak magyarul, és kiváló emigráns írók, mint Márai, akik évtizedek elteltével is tökéletesen használták a nyelvet. És ott van a lengyel Conrad, aki a harmadik nyelvén írta meg a modern angol irodalom talán legszebb regényeit. Minden ember más. Genetika. Hány ezren szerettek volna Conradok lenni, és hánynak sikerült? Hány emigráns írónak fura, magyartalan a prózája?
          Sokan kérdezik, milyen érzés nyelvet váltani. Nem váltottam nyelvet, csak megpróbálok két nyelven létezni. Két nyelven írni. A forgatókönyv úgysem a nyelvről szól, mint a vers. Nem írott mű, mint a dráma vagy a regény, hiszen a film a cél. A szerkezet felépítése, a szereplők megrajzolása, a helyzetek összefűzése a nyelvtől független. Valóban, a dialógusok is nagyon fontosak, kitalálom, elképzelem, megírom, majd az anyanyelvi színésszel megbeszélem, mondaná-e így, használná-e ezt vagy azt a kifejezést ebben a helyzetben. De a párbeszédnek már van szerkezete, érzelmi töltete. Szerencsére nagyon kevés dolgon változtattak, egy-egy szón, ritkán szórenden. Két valóban nehéz terület van: a különböző tájnyelvek és szlengek. A legújabb divat, hogy a teenagerek jamaikai és harlemi fekete angolt beszélnek egymás között (a hip-hop hatása)... de azt aztán a velem egyidős angolok is ritkán értik meg.

Gerevich András