Ha a szombat amolyan csendes, nyugodt hétvége, akkor a vasárnap egyenesen világvége. Nem mondom, régebben nagy szükség is volt alkalomadtán egy-egy ilyen világvégi vasárnapra, ha kicsit erőteljesebbre sikeredett a szombat, de ma már azért egyre ritkábbak a kifejezetten súlyos szombatok. Helyettük persze néha beköszön egy komolyabb szerda, esetleg péntek, sőt, olyan is elő- előfordul, hogy egy rendes szerda este péntekig tart, de ez már nem a rendszerszerű működés része, hanem valóban ritka, kivételes eseményszámba megy. Persze ilyenkor, utána nem is elegendő már egy vasárnap.

A mostani vasárnapok általában már egészen mások. Olyanok, mint például a mai. Teljességgel történésmentesek. Úgy emlékszem, valamikor ennél borzalmasabbat elképzelni nem tudtam volna, ma meg már nem hogy elviselem, egyenesen szeretem. Nem érdekel az egyre fogcsikorgatóbbá váló hideg sem, amit egyébként nagyon nem szeretek, mert ha kinézek az ablakon, akkor ugyan látszik, hogy odakint nagy a hideg, de megvonom a vállam, na és, úgyse kell kimennem, még cigaretta is van annyi, hogy bőven kibírom hétfőig. Történésmentes nap? Annál jobb. Tényleg, ne kelljen már minden nap valaminek történnie. Illetve mégis történt valami, Éva az ebédhez kipróbált valamilyen arab fűszert, a nevére most nem emlékszem, almával, hagymával, sárgarépával és ezzel a bizonyos fűszerrel főzött csirkecombokat, mindenesetre nagyon finom volt. Vasárnapi történésnek bőven elegendő.

Mondjuk ma a naplón kívül meg kellene, pontosabban kellett volna írnom még valami mást is, én pedig nem szeretem, ha két, egymástól teljességgel különböző dologról kell ugyanazon a napon írnom, nem mintha lehetetlen feladat lenne, de ha éppen az egyiket csinálom, akkor egészen biztos, hogy pont a másik jár a fejemben. Így a másik dolgot holnapra halasztottam, úgyhogy a mai nap mindezidáig legmozgalmasabb történése az volt, hogy facebookon cseteltem szlovákiai barátommal, Forgács Mikivel. Vele nagyon vicces csetelni, mintha két Oblomov beszélgetne. Miki színházi rendező, a mai színházról kábé mindent tud, amit tudni érdemes, a kortárs magyar irodalmat oda-vissza ismeri, csak éppen két dologtól retteg. Attól a kettőtől, amihez a legjobban ért: a színháztól és az irodalomtól. A két szerelmétől. Van ez így, nem ismeretlen helyzet. Meg persze attól sem boldog, hogy Szlovákiában hamarosan választások lesznek. Ott Fico, itt Orbán, éljen a szlovák és a magyar nép megbonthatatlan barátsága. Szép kis káeurópai kilátások.

Tehát így a nap és a naplóm végén nem marad más, mint valami amolyan összegzésféle. Ha a Litera nem lenne, alighanem elfelejtettem volna már régen, hogy mi is történt velem a héten. Olyan vagyok, mint Dóra lányom, aki ha hazajön az iskolából, az obligát kérdésre, hogy mi történt a suliban, a szintén obligát választ adja, semmi. Aztán mindig apránként derülnek ki a dolgok. Mint most, számomra is. Mi történt a héten? Ha nem írtam volna netnaplót, most én is azt mondanám semmi. Pedig számomra is meglepően, egy csomó minden. Visszagondolva ugyebár voltam kis ideig lakatos, lettem földbirtokos. A héten tehát bennem testesült meg a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsége. Vagyis ha kormány lennék, akkor most én lennék a forradalmi munkás-paraszt kormány. Óriási szerencsém, hogy annyi minden más mellett kormány sem vagyok. Apropó, kormány. Az értelmiségi lét (hoppá, a szövetséges értelmiség!), tehát e lét peremén lézengő ritterként persze fontos számomra a politika, mármint olyan értelemben, hogy ez a lángoktól ölelt kis ország mégiscsak a mi poliszunk, vagyis a köztársaság, igen, a köztársaság polgáraiként mindannyiunknak megvan a magunk része és felelőssége a polisz működtetésében. Amint egy francia vagy egy német számára az természetes. Meg mindenütt, ahol nem húsz éve működik demokrácia. Megpróbálom átérezni ezt a fajta felelősségem, holott leginkább azt szeretném, hogy olyan országban élhessek, amelyikben, ha megkérdezik, ki is a miniszterelnök, a válasz előtt kicsit gondolkodnom kelljen. Na jó, a miniszterelnök esetében nyilván nem, de lehetőleg ne tudjam kapásból, hogy ki mondjuk a gazdasági miniszter. Most éppen tudom. Sajnos. Így a politikai témák is tán felülreprezentáltak voltak a naplómban, de erről azt hiszem, nem én tehetek. Nem én mászok bele a politikába, hanem fordítva, a politika mászik belém.

Azután kiszedték Éva lábából a varratokat is, ez mindenképpen jó, a gyógyulása most már csak napok kérdése. Gazsi pedig azt mondta az anyjának, amikor tegnap beszéltek, hogy legalább tudja, mi történik otthon. Ez is jó.

Még mielőtt hozzákezdtem volna a naplóhoz, elhatároztam, a modern technikának köszönhetően mennyi szép képet és főleg mennyi szép zenét illesztek majd be. Most jutott eszembe, nem illesztettem be semmit sem. Tehát, Nyájas Olvasó, búcsúképpen fogadja ezt tőlem szeretettel:

Mesés Péter