2003. október 22.
     (fiktív napló)
     
     "Folyton [olvashatatlan szó] pisilek." (Széchenyi István: Napló)
     
     Hét életem van, melyiket meséljem.
     Éjfél körül B áttelefonál, vicces, úri passzió, egyik lakásból a másik lakásba, törzskávéházamból zenés kávéházba, nem tudom mit mond, nem értek magyarul, három Rivotril az három Rivotril, dünnyögök valamit, leteszem. Anya valahai hálóingében alszom, hosszú, szűk, flanel, olyan vagyok benne, mint egy nagyon védtelen állat, vemhes tacskó kötött kardigánban, röptetik és kikacagják, nézd hogy totyog, viszi magát, minek az ilyennek élni. Nyolc körül átmegyek, pedig nem kellek, zajlik az élet, őszi szünet, egyedülálló apa két kicsi gyerekkel, idegenül teszek-veszek, várom a delet. Eszembe jut egy bedekker-mondat a Budapest-tárcához, leírom egy számlalevél legeslegbelső felére, félek, mire kinyitom a gépet, elrepül. B. később kidobja, belegyűri a szemétbe, de a mondat, (he-he) megmarad. Budapesten a költők szoborból vannak, ülnek a seggükön és nézik, hogyan úszik el. B. azt mondja, dolgozni szeretne, elvonul a könyvei közé, értjük a tréfát, megyünk szépen, bevackolódunk a gyerekszobába, mesét tanulunk szorgalomból, Kicsi Bácsi Gombos Boltja éjjel-nappal nyitva van. Felállnak az ágy tetejére, én a padlón üldögélek, súgok, mint egy komplett anya, és tapsikolok, mint a jázminok. Kicsit belátni a mennyországba, kórusban üvöltik, és hallani, hogy suttognak az angyalok. Bravó. Ebédnek kell lennie, legyen ebéd. Összekészülődünk, körbetelepszünk, mibe nyúlkálsz? ne baromkodj! már-már, mint egy békebeli, igazi család. De nem. Fél egy körül kapucsengő, örömóda odaátról, rendben vagyunk, kezdődik a rendes, napi őrület. Vigyek le egy százast, mert kiesik a bele. Vinnék én, de nincs. Kérjek kölcsön. Aha, mégis kitől? Tőle? Gondolj már bele. Jól van, akkor nem kell. Hallgatok, leteszi. A "leteszi" az odalent annyi, hogy del. Kitöröl, mint a seggét. Várjál, lehelem a süket kagylóba, viszek. Belopódzkodom a gyerekszobába, kikotrom a kicsi fiam nyuszifüles tárcájából a szépen bespájzolt egyetlen árva garast, rángatnám vissza a zippzárt, megakad, kicsi fiam rosszat sejt, benéz, mégis inkább letárgyaljuk, holnap (holnap?!, mit beszélek) megadom. Beugrok a szőnyeg alá, végigkúszok a lábtörlőig, kapom a kulcsot, leosonok a kapuhoz, nesze. Akkor inkább mégse kell. Úgy dugom a markába, hogy lehessen látni a végtelen, égő áldozatot. Hogy ezen a pénzen most egy család sorsa bukik el. Tessék, itt van. Amazok ülnek odafönn, kanalazzák a finomfőzeléket, finom, finom, jaj de finom, anyuka meg idelenn a kapualjban osztogatja a pudingravalót. Huzakodunk, rángat, összeszorítom a szám, hogy most már csakazértse lehessen olyan könnyen és lazán kiengesztelni, kepeszkedni kelljen érte, tűrni, tusakodni, ellök magától, otthagy, leülök a lépcsőfordulóban a kőre. Most mi van. Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj. Az van. Tudom, hogy visszajön, visszajön, visszajön, Csongor úrfi, hogy közelgesz, látod, mint vagyok, satöbbi, tessék, visszajött. Szeretlek, minden jó lesz. Belefúrom a dzsekijébe az arcom. Úristen, itt vagyok újra, ez van, már megint csak ez van, ez a lehetetlen és valószerűtlen és most már istenúgyse mindörökre nélkülözhetetlen liezon, lopott csók a kukák mellől, proli biznisz, cselédtempó, bagószag, esőszag, román dezodor. Feljegyzések az egérlyukból, úgymond. Ugyan miért halnék meg? – felelt kérdéssel, mintegy védekezve. … Ám ekkor váratlanul valami furcsa dolog történt. Pittyen a kapu, valaki jön. Doroginé az akárhanyadikról, mindegy, oda se nézz. Mit műveltek, mi?! kérdi egyszer egy bácsika a kiskörúton, az arcán szimpla döbbenet, bámul minket, mint egy kétfejű borjút, ahogy támolygunk ott gyáván összekapaszkodva, mintha szántszándékkal tele akarnánk rondítani a várost. Lábunk nyomán tisztátalanság támad, pocsolyák keletkeznek, döglött Lada vesztegel a padkán. Ha fordítva lenne, más lenne, de nem fordítva van. Anyja lehetnék, anyja vagyok. Kolompár Aranka, Jászapáti, nyolcvannégy, jött az ördög, nekem támadt, elvitte az eszemet. Megszültem és kisétáltam, otthagytam a szülőágyon, onnan vitték intézetbe, egyikbe, másikba, harmadikba, negyedikbe, de most itt vagyok. Nem az én bűnöm, hogy nem tanult meg írni.
     Este mese, Hulló könnyek boltja, Szomorú szülők boltja, más mesék, mese után leszökök, vár a sarkon, semmi se számít, felkap, úgy örül, álldiga és várdiga, járdiga és tánciga, erre, arra, nincs semerre, felülünk a trolira és kitrolizunk az óceánig.